Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KÖLNEI Lívia: Kuruzslás elleni kiállítás 1928-ban
Megkülönböztették ettől a csoporttól a „tudományos képzettség látszatával" dolgozó kuruzslókat: a gyógyszerészeket (furcsamód nem „egyes" gyógyszerészeket írtak!), fogtechnikusokat, természetgyógyászokat, főleg a hidroterápia képviselőit (Platen, Priessnitz, Kneipp, Felke, Schroth, Schweninger, stb.), homeopathákat, botanikusokat, gyógytornászokat, iris diagnostákat, kötszerészeket, magnetiseur-öket, masseur-öket, astrologusokat, biochemikusokat, occultistákat, optikusokat, chiropraktorokat, elektro-homeopathákat, „gyógymüvész"-eket, „egészségügyi mérnök"-öket, mykológusokat, psychotherapeutákat, „socialhygienikus"-okat (?), a vegetáriánus szektákat, Jungborne-t, Bircher-Brennert, a Bicsérdyzmust, a „Rohkostler"-eket (nyerskosztot fogyasztókat), a himlőoltás stb. elleni mozgalmakat. (A hivatalos egészségügyi politika szigorú elhatárolódása a klimatoterápiát alkalmazó és a táplálkozás egészségesebbé tételét hirdető mozgalmaktól némi ellentmondásba keveredett azzal, hogy a múzeum későbbi, 1935-ös szórólapjai között szerepelt a következő feliratú: „A legjobb hat orvos: napfény, víz, nyugalom, üde levegő, mozgás, helyes táplálkozás. " 55 ) Ami a gyógyító módszereket illeti, kuruzslásnak számítottak a népies gyógyító eljárások pl. borogatás (!), ráfúvás, izzasztás, varázsmondások, szülőszékek (!), valamint a hipnotizálás, a természetes gyógymódok, a gyógykezelés levél útján, a teák (!), soványító szerek, hallást javító készülékek (!). A felsorolásból kitűnik, hogy a kiállítás óta eltelt közel nyolcvan év sokat változtatott a kuruzslás megítélésén. Ennek elemzése nem fér e tanulmány keretei közé. Feltűnő az is, hogy a lista összeállítói még kortársaikhoz képest is szigorú, konzervatív álláspontot képviseltek. Mereven elzárkóztak például az akkoriban (és részben már korábban is) létjogosultságukat bizonyító módszerektől, így a hipnózistól, gyógytornától, pszichoterápiától, egyes masszázs-technikáktól. Mélyebb kutatást igényelne, hogy mit takart 1928-ban az „egészségügyi mérnökök", „mykológusok" és „socialhygienikusok" fogalma, illetve mivel vívták ki a kiállításszervezők negatív ítéletét pl. a kötszerészek és a hallásjavító készülékek forgalmazói. Nem tisztem a vizsgált korszak egészségügyi politikájának értékelése, csupán ismertetése. Mindössze arra az érdekes kettősségre hívom fel a figyelmet - kiragadott, mégis jellemző példaként -, ahogy Gortvay György és munkatársai a szülőszéket a népies, kuruzsló eljárások körébe sorolták, sőt azon belül kiemelten kezelték, ugyanakkor különleges érdeklődést tanúsítva mindent megtettek azért, hogy a lehető legtöbb ilyen tárggyal rendelkezzen a múzeum. (Természetesen erre a muzeológusi lelkesedés is magyarázatul szolgálhat.) Az utókor annak alapján ítél, amit az azóta eltelt idő orvosi gyakorlatának fejlődéséről tud. A szülőszékek például - több más, a kuruzsláshoz sorolt módszerrel együtt - a 20. század végére teret nyertek a hivatalos orvosláson belül. Az 1928 szeptemberében megnyitott kiállítás anyaga beépült a Társadalomegészségügyi Múzeum állandó kiállításába. A kuruzslásról szóló kiállítási rész a 3. emeleten kapott helyet. Anyagát négy fő csoportra osztották: 1. A primitív népek varázsló és orvosló eszközei, módszerei 2. A magyar kuruzslás és varázslás írott és tárgyi emlékei 3. A népies orvoslás 4. Az akadémikus orvoslás és a laikus orvoslás szembeállítása. (A 2. és 3. csoport elkülönítése a mai olvasó számára nehezen érthető. ) Amennyire a korabeli fotók és leírások alapján megállapítható, a tárlat kivitelezése színvonalas volt. Az installációk változatosságát biztosította, hogy a rendezők éltek szinte valaGortvay: A Népegészségügyi Múzeum munkája. Bp., 1935. 92.
