Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - KÖLNEI Lívia: Az alternatív orvoslás kezdetei Magyarországon

gyógyszerként adott tömény vegyszerek gyakran idéztek elő mérgezéses tüneteket, így a betegek nem is az eredeti betegségüknek, hanem a gyógyszerek mellékhatásainak estek áldozatul. A betegeknek ezt a keserves helyzetét idézte fel Vörösmarty is abban a költeményében, amit Hahnemann

4 tiszteletére írt 1844-ben: „Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, S durva csat áj ok közt kín val a élni tovább. " Ennek az általánosnak mondható megítélésnek a következményeként felmerült az emberekben az igény, hogy másféle, lehetőleg kíméletesebb és célravezetőbb gyógyulási lehetőségek után nézzenek. A megoldás a vidéken élő emberek számára mindvégig adott volt: a falvakban, paraszti közösségekben mindenütt élt „gyógyító ember", Javasasszony", aki a népi gyógyászat módszereivel, őseitől átörökített tudással segített a hozzá fordulóknak, avagy éppen rontott az állapotukon. A városokban azok a nyugat-európai, új eszmék terjedtek, amelyek a 18. század végének új gondolkodási irányzataiból sarjadtak, és az orvostudomány addigi elveit, módszereit megkérdőjelezték. Legismertebbekké a mesmerizmus, a homeopátia, a brownianizmus, a broussaizmus, a frenológia és a különböző, vízkúrákhoz kötődő, életmódbeli változtatásokon alapuló gyógyító módszerek váltak. Magyarország a 19. század elején a Habsburg Birodalom része volt, és szoros kulturális kapcsolatban állt a német nyelvterülettel. Orvosi szempontból az új ismeretek áramlását elősegítette, hogy a magyar orvosok egy része Bécsben tanult, illetve nyugat-európai tanulmányutat tehetett, másfelöl pedig osztrák katonaorvosok állomásoztak magyar területen. A 18. század végén, 19. század elején keletkező új orvosi irányzatok általában 1810 és 1830 közt érkeztek Magyarországra. A hivatalos orvostársadalom természetesen nem vette jó néven az új áramlatok, a megszokottól néha homlokegyenest eltérő vagy azt teljesen új összefüggésekbe helyező nézetek térhódítását. Ráadásul a divatos orvosi irányzatok nemegyszer laikus gyógyítókat tettek népszerűvé, ami a szakmai presztízs és megélhetés szempontjából is nagy ellenállást váltott ki az orvosokból. A reménytelen esetek csodálatos gyógyulásairól szárnyra kelő hírekre az orvosok többsége hitetlenkedve reagált. Egy részük pedig - az emberek iránt érzett felelősségtudat miatt - sarlatánságtól, hazugságtól féltette a pácienseket - sok esetben nem is alaptalanul. Nem lehet egyoldalúan konzervatívnak, tekintélyféltőnek bélyegezni a korabeli orvostársadalmat, hiszen éppen az új irányzatok hívéül szegődő orvosok élettörténete, komoly szakmai munkája bizonyítja, hogy az orvosok körében is élt az elégedetlenség saját, szegényes lehetőségeik miatt, és a fogékonyság az újra, az útkeresésre. Almási Balogh Pár így vallott erről: „...az orvosi tudományban eleitőlfogva kétkedő lelkem, melly az előítéletek, s régiség-szentelte vélemények bilincseit régóta lerázta, eledelt, midőn egyszer valahára a minden fellengő theoriáktól idegen s tiszta tapasztalásnak szerény tanításait hallá".

1 4 Samuel Hahnemann (1755-1843) a homeopátiának nevezett gyógyító irányzat megalapítója. Vörösmarty ennek az orvosi módszernek híve és használója volt. 5 Vörösmarty Mihály: Összes költeményei. Bp., Osiris Kiadó, 2002. 446-447. 6 Almási Balogh Pál (1794-1867) nagy műveltségű, sokoldalú tudós, az egyik legismertebb magyar homeopata orvos volt. 7 Tudományos Gyűjtemény 1829. IX. kötet 87.