Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

Hahnemann „Organon"-a nem csupán a homeopátia hívei számára jelentős, hanem az orvostörténészek számára is megkerülhetetlen alapmű. A könyv első harmadát ugyanis a 18. század végi—19. század eleji akadémikus orvoslás módszereinek, elméletének és gyakorlatának a legapróbb részletekig áttekintő (és rendszerező!) ismertetése teszi ki. Ha az olvasó eltekint a tények ismertetéséhez tűzött negatív értékeléstől, a tárgyalt korszak orvosi gyakorlatának dokumentum értékű leírását kapja. Hahnemann saját korának elismert gyógyszerésze és vegyésze is volt. Személyiségét egyformán jellemezte a tapasztalati tényekhez való ragaszkodása (a természet megfigyelhető változásait rendszere alapvetésének tekintette) és kitűnő absztrakciós képessége. Az előbbi képesség ma a tudományosság egyik kritériuma, Hahnemann korában azonban nem volt az. Igaz, a 18. század második felétől egyre több orvos tett lépéseket a természettudományos megfigyelésekre alapozott orvostudomány kialakítása felé, Hahnemann azonban ebben megelőzte kortársait. Ö volt például az első, aki a gyógyszerhatás vizsgálatának módszerét egészséges emberen alkalmazta. A betegségek tüneteinek, lefolyásának egészen aprólékos megfigyelését végezte el és rögzítette müveiben. Elméleti orvosi rendszere soha nem szakadt el a gyakorlattól, a közvetlen, tapasztalati megfigyelésektől. Gondolati rendszerének logikája a német filozófiai iskolák ismert képviselőivel rokonítja Hahncmannt. Racionalitásának nem mond ellent, hogy gyógyító rendszere a romantikusnak nevezett, „vis vitális" (életerő) létét és működését feltételező természetfilozófiai irányzatba sorolható. Ezt az irányzatot a - későbbiekben szinte egyeduralkodó - materialista természetfilozófia idejétmúltnak, destruktívnak, tudománytalannak bélyegezte, a 20. század második felében azonban éppen az orvostudomány fejlődése világította meg, hogy az. életerő-elmélet még mindig sok cselben használható filozófiai modell egyes problémák megválaszolásához. Hahnemann másik nagy érdeme, hogy képes volt gyökeresen más felfogásban szemlélni és rendszerezni az általa megfigyelt tapasztalati tényeket, mint tudós kortársai. El tudott szakadni az akadémikus orvoslás bevett gondolkodási sémáitól, az anyag egyeduralmát valló „tudományosságtól" és az öncélú miszticizmustól is. Önálló orvosi bölcseleti rendszert alkotott, aminek minden egyes elemét a gyakorlati alkalmazhatóság „mérlegén" mérte le. Fontos ismérve Hahnemannak, hogy - korának legtöbb, alternatív irányokban keresgélő orvosával szemben - ö nem „panaceá"-t, minden bajtól egyedül megszabadító orvosságot vagy módszert keresett, hanem olyan gyógyítási metódust kívánt alkotni, ami jobb hatásfokkal gyógyít, mint az akadémikus irányzat. A homeopátia mai gyakorlatában járatos olvasók az „Organon" lapjait forgatva rádöbbenhetnek arra, hogy Hahnemann alapmüve ma is érvényes és használható számukra. Érdekes ez, hiszen manapság szinte a „tudományosság" kritériumai közé emelkedett a „változékonyság", amit azzal indokolnak, hogy az újabb és újabb felfedezések elgondolásaik revíziójára kényszerítik egy-egy tudományterület képviselőit. A változékonyságnak mint tudományos kritériumnak „gerjesztője" éppen a modern akadémikus orvostudomány, aminek elméleti és gyakorlati rendszerét átlagosan tízévenként „felülírják", részben használhatatlanná teszik az újabb felfedezések. Hahnemann tételei az elmúlt kétszáz év alatt - a homeopátiás ember- és egészségfelfogás rendszerén belül - szinte tökéletesen használhatóak maradtak. Léteznek ugyan iskolák a homeopátián belül, amelyek részletkérdésekben (pl. különböző gyógyszer-potenciák alkalmazása, egyszerre csak egy vagy több készítmény használata, stb.) eltérnek, de az alapvetés lényegében érintetlen maradt. A közvetlen és későbbi tanítványok természetesen jelentősen bővítették Hahnemann rendszerét. Különösen Constantin Hering (1800-1880) és James Tyler Kent (1849-1916) munkássága nyitott újabb távlatokat a homeopátiában. Jelentősen bővült a gyógyszerkincs, finomodtak a gyógyszerek alkalmazásának módszerei. (Ez utóbbi érdekében a homeopata orvosok az akadémikus orvoslás modern diagnosztikai módszereit is igénybe veszik.) Jelentőségben egyre nagyobb teret nyert az ún. miazma-tan, amit Hahnemann kortársainak (és a későbbi orvosoknak) nagyobbik része értetlenül fogadott. Természetesen ma már nem csupán három, hanem jóval több „miazmát" (örökletes betegség-csoportot) tart számon a homeopátia, és az akadémikus orvosláshoz képest jóval nagyobb hangsúlyt helyez az öröklött betegség-hajlamok megszüntetésére, hiszen ezt tartja a valódi gyógyulás lehetőségének. Az új, magyar „Organon"-fordítás szép kiállítású, áttekinthető, jól használható könyv. Hasznos kiegészítése a szójegyzék és a tárgymutató. A fordítói jegyzetek eligazítanak a magyarul tökéletesen vissza nem adható, az idegen vagy a ma már nehezen érthető kifejezések között. A szögletes zárójelbe tett fordítói kiegészítések néhol túlzó precizitásként hatnak (hiszen ennyi fogalmazásbeli szabadság mindenkor megengedett külön jelölés nélkül is), ugyanakkor kétségtelen, hogy ezek is hozzájárulnak a szöveg kritikai kiadási minőségéhez. A magyar nyelvű „Organon" hasznos kézikönyve a homeopátiát gyakorló, használó olvasóknak, és kultúrtörténeti alapmű a 18-19. századi orvoslás iránt érdeklődő történészeknek. Kölnéi Lívia