Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW
ban a folytatás sem kevésbé érdekfeszítő olvasmány. Bakay Lajos visszatért Budapestre, itt kísérelte meg megalapozni további életét és szakmai karrierjét. A politikai helyzet egyiket sem tette lehetővé, a mindenkiben ellenséget kereső új rend számára a legveszélyesebb bizonyára a frontot megjárt, orvos-családból származó értelmiségi ifjú lehetett, aki nem is rejtette el politikai nézeteit. Vagy a börtön, vagy az emigráció várt rá, ezért az utóbbit választotta. Jól előkészített szökése után Svédországba került és a világhírű Olivecrona agysebész professzor mellett kezdte el agysebészi munkásságát, innen a Harvard Egyetemre került. Izgalmas és egyben szomorú történet az emigráció emlékezete, amelynek közegéből kiemelkedett Bakay Lajos és jeles agysebésszé, kutatóvá vált. Lényegében itt fejeződik be a visszaemlékezés, a szerző ezek után csupán néhány oldalt szentel életének következő ötven esztendejére. Az emlékiratot gyermekeinek, illetve unokáinak szánta, talán azt kívánta megmagyarázni, miként került Amerikába, sikereinek színhelyére. A szakmai szempontok kiemelése sem lelt volna kevésbé érdekes olvasmány, de erre a kiegészítésre már nem kerülhet sor, hiszen 1998-ban tragikusan lezárult Bakay élete. Kapronczay Károly Bodó M. - Honti J. - Sugár J. - lanka D.: // magyar patológia története. Bp., Medicina Könyvkiadó Rt., 2005. 284 p., 406 ill. Az európai orvostudománynak Vesalius ( 1514-1564) által alapeszméjévé tett anatómiai gondolat a külföldi egyetemeken orvosnak tanuló magyar ifjak révén hazánk orvostudományát is megtermékenyítette. Ennek köszönhető, hogy orvostörténetünk praeakadémikus időszakában már olyan kiváló orvostudóst tudtunk adni az anatómiának, mint Jeszenszky (Jessenins) János (1566-1621); a törvényszéki orvostannak, mint a tüdő úszópróbáját meghonosító és elterjesztő Rayger Károly (1641-1707). akit egyben a kórbonctan tudományának egyik előfutáraként is tisztelünk; a kórbonctannak, mint Weszprémi István (1723-1799), akinek bonclcleteit a kórbonctan tudományát megalapító Morgagni ( 1682-1771 ) 1761 -ben megjelent „De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis libri V" c. korszaknyitó müvében részletesen és hosszan idézte, továbbá az állatorvoslásnak, mint Adami Pál (1739-1814), aki az állatorvosi kórbonctan előfutáraként írta be nevét az összehasonlító kórbonctan történetébe. Ugyancsak a praeakadémikus periódusra esik a törvényszéki - mai szóval igazságügyi - orvosi teendők ellátásának a vármegyei fizikusok-, a boncolások gyakorlati feladatai végrehajtásának a vármegyei chirurgusok feladatkörébe utalása (1787). A kórbonctan története szempontjából jelentős, hogy Lenhossék protomedikus tollából, de anonim jelent meg Budán 1829-ben a Királyi Egyetemi Nyomda kiadásában „lnstitutio circa medicolegalem cadaverum Intmanorum Investigationem pro physicis, medicis et chirurgis regni Hungáriáé " címmel az első kórboncolási technika, melyben a szerző 63 oldalnyi szövegét 15 táblázatban összeállítva írja elő a törvényszéki boncolások végrehajtásának, jegyzőkönyvezésének teendőit, a mérgezések, halvasziiletések felismerésének és megállapításának részleteit. Az orvostudomány fejlődésének történetében szemléletformáló jelentőségű, a kórélettan, a haematológia, bakteriológia, a virológia, a parazitológia, az onkológia, sőt a laboratóriumi (klinikai kémia) diagnosztika bölcsőjének is tekinthető, egyben a klinikum, teljes - a pszichiátriát is magában foglaló - spektrumának szilárd morfológiai és hisztokémiai alapjait is megteremtő kórbonctan-kórszövettan egyetemi oktatásának, kutatási eredményeinek hazai történetét Ilögyes, Entz, Győry, Lambrecht áttekintései; egyetemi tankönyveink-, egyetemi és kórházi évkönyveink rövid fejezetei és az elszórtan megjelenő nekrológok, folyóirati megemlékezések után most először jelenik meg önálló könyvbe rendezetten e tudományág története. Összefoglaló, hézagpótló könyvet vehet kezébe a szakember és érdeklődő olvasó, amely az. 1844-ben Arányi professzor kinevezésével Európában ötödikként meginduló hazai rendszeres kórbonctan-oktatástól kiindulva kíséri végig e tudományág hazai fejlődését. Egyetemeink kórbonctani intézetei, országos intézeteink, kórházaink proszektúrái, klinikáink kutató laboratóriumai mind megtalálhatók a könyvben, amely nem elégszik meg az elhelyezési és felszereltségi viszonyok ismertetésével és az ott működő patológusok nevének deskriptiv, numerikus felsorolásával, hanem munkásságuk eredményeinek bemutatására is súlyt helyez. A leírásból kitűnik, hogy a kórházi kutatások alapjait is az a morfológiai segítség nyújtotta, amelyet a proszektúrák biztosítottak. Részletesen ismerteti a magyar patológusok szakirodalmi tevékenységének gyümölcseként létrejött kórbonctani-kórszövettani, bonc- ill. hisztotechnikai tan-, kézi- ill. segédkönyveink repertóriumát; felsorolja a hazai magyar és idegennyelvü morfológiai folyóiratainkat; bemutatja a Magyar Patológusok Társaságának történetét és nem feledkezik meg számos külföldre került, az egyetemes orvostudomány nevezetes alakjává vált magyar patológusról sem. Külön említést érdemel, hogy az állalorvosi kórbonctan jeles képviselői - többségükben orvosdoktorok - is helyet kaptak a kötetben. Ugyancsak érdeme a
