Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

KÖNYVSZEMLE Bakay Lajos: A szélnek eresztett nemzedék. Egy agysebész életútja a Dontól a Harvardig. Bp., XX. Század Intézet. 2005. 282 p. A 20. század történelmi változásokban gazdag forgatagában magyar földön sok nemzedék tartotta magát „elvetélt korosztálynak", hiszen a magyar ifjakat és érett kordákat a háborúk, forradalmak, diktatúrák tétlenségre, külföldi vagy belső emigrációba kényszerítették, vagyonuk vagy megélhetésük elvesztésével sújtották, velük töltötték meg a börtönöket, és mindezt azért, mert nem illettek bele az idegen eszmék szülte rendszerbe. A két világháborút követően, majd a forradalom után a magyar értelmiség igen tehetséges és jelentős létszámú ifjú nemzedéke menekült el hazánkból, keresett képességeinek és tehetségének megfelelő életteret Európa más országaiban, vagy Amerikában. Szomorú, hogy az üldöztetés, a diktatúra elől menekülök közül sokan távol a hazától lettek híres tudósok, gazdasági szakemberek, színészek, művészek, külhonban öregbítették új hazájuk dicsőségét, és - önmagukon kívül - csak kevesek ismerték „múltjukat", életük egy bizonyos szakaszának tragikus történetét. Míg Európában - a név különös hangzása alapján - számon tartották az idegen eredetet, de Amerikában, ahová mindenki valahonnan érkezett, már nem, vagy csak igen különleges körülmény miatt említették meg valaki „magyarságát". Mindez jórészben vonatkozik az. 1945 után menekült magyar emigrációra: többségük valóban az életét mentette az egyre erőteljesebben formálódó, a régi elittel és értelmiséggel nem szimpatizáló új diktatúrától. Az 1945 után elmenekült ifjú magyar értelmiség - megjárva a második világháború poklát is - főként olyan országokban kereste nyugalmát és szakmai karrierje lehetőségét, amelyek minél messzebb fekszenek a Szovjetuniótól. Aránylag zökkenőmentesen alakult sorsuk, hiszen a magyar iskolai és egyetemi oktatás kiváló szellemi alapot biztosított, annyi borzalom után képesek voltak küzdeni, bár szenvedtek a honvágytól és attól a tudattól, hogy egyhamar nem láthatják szülőhazájukat. Közéjük tartozott Bakay Lajos (1917-1998), jeles agykutató s agysebész, a Harvard Egyetem kiválósága, akinek emlékét az egyetem előcsarnokában emléktábla őrzi. Bakay Lajos a jeles Bakay orvos-család tagja, édesapja a 20. század első felében iskolateremtő sebészprofesszor, az 1917-ben alapított pozsonyi (1920 után Pécsre helyezett) Erzsébet királyné Tudományegyetem talán legfiatalabb professzora, akit 1945 után éppen úgy nem kímélt a politika, mint külföldre menekült, és az „apai pályát" követő fiát. A család valóban a híres magyar orvosdinasztiák egyike, hiszen a nagyapa is a gyógyítás művészetének szentelte életét, sőt rajtuk kívül a család távolabbi ágának tagjai is az orvosi pályán tevékenykedtek. Az ifjabb Bakay Lajos talán nem is lett volna sebész, ha a második világháború első éveiben, frissen szerzett diplomájával nem hívták volna be frontszolgálatra, az első frontvonalak mögé telepített tábori kórházak műtőjében vált igazi sebésszé. A háború utolsó hónapjaiban ugyan váratlanul leszerelték, de a közelgő front elől a Nemzetközi Vöröskereszt által védett pannonhalmi bencés főapátság épületében működő kórház orvosa lett. Izgalmas olvasmány Bakay Lajos katonaorvosi szolgálatának leírása is, de a pannonhalmi év krónikája vetekszik evvel. Pannonhalmán számos zsidót és politikai menekültet bújtattak, itt talált menedéket a környék lakosságának egy része is, sőt számos jeles értelmiségi személyiség is meghúzódott az ódon falak védelme mögött. Az ifjabb Bakay volt itt „az orvos", akinek az orvoslás minden területéhez magas szinten kellett érteni, de legfőképpen az emberek lelkéhez, az üldözött és menekülő ember kiszolgáltatottságában kellett a lelki támaszt nyújtani. Az igazsághoz tartozik, hogy a különös menedékhelyről kevesen írtak, aki erről szólt, mások elbeszéléseit vetette papírra. Bakay a szemtanú, éppen ezért ilyen mélységben talán senki sem elevenítette fel a helyet, a helyzetet és a szereplöket. Ha semmi mást nem írt volna le, akkor is teljes munkát hagyott volna az utókorra. Azon-