Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)
KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KISS Gábor: Honvéd, valamint császári és királyi egészségügyi intézmények az első világháború idején
állapotuk stabilizálása után szállításra előkészített súlyosabban sebesülteket lehetőség szerint sebesültszállító jármüveken juttatták el a hadosztály egészségügyi intézetéhez. Ha a harcoló csapat előre nyomult, és a segélyhelyétől annyira eltávolodott, hogy a sebesültvivő szolgálat ellátása nehézkessé vált, akkor a segélyhelyet természetesen előrébb helyezték. Ha a segélyhely az ellátásában lévő összes sebesültet ellátta, azonnal feloszlott. Ez után az orvosok részben csapattestükhöz, vagy ha szükséges volt, a hadosztály egészségügyi intézetéhez tértek vissza. A segédszemélyzet pedig a csapattestéhez vonult vissza. Az ütközetet követően, ha az ütközet helyszíne nem került az ellenség kezére, az egészségügyi segédszemélyzet az orvosok felügyelete alatt saját csapattestének ütközetövét átfésülte, a halottak azonossági jegyeit begyűjtötte, és intézkedett a halottak mielőbbi eltemetéséről. A segélyhelyekről elszállított betegek ellátása és további szállítása a következőképpen történt. A hadosztály egészségügyi intézete rendszerint a hadosztály harcoló alakulatait követte, majd harc közben két ún. könnyen sebesültek gyűjtőjét és két kötözőhelyet, valamint egy elhelyező csoportot állított fel. Ezeket általában az arcvonal mögött két-három kmre lévő arra alkalmas helyiségekben (major, kastély stb.) helyezték el. Amikor az egészségügyi intézet e szervezeteinek elhelyezését pontosan meghatározták, akkor a sebesültszállító lépcső jármüvei megkezdték a sebesültek visszaszállítását. A könnyen sebesültek gyűjtője a könnyű sebesülteket vette át a segélyhelyektől. A kötözőhely egy tábori kötöző- és mütőhelyiség volt, ahol a súlyos sebesültek állapotát stabilizálták, így előkészítve a további szállításra. A kötözőhely három csoportból állt. A sebesültek először az átvevő csoporthoz kerültek. Innen az ellátott és sebészi beavatkozást nem igénylő sebesülteket ideiglenes ápolásra az elhelyező csoporthoz szállították. Azokat a sebesülteket, akik azonnali életmentő műtétre szorultak, a sebészi csoport látta el. A sebesülteket ellátás után vagy az előrevont tábori kórházakban (súlyos sebesültek) vagy a tábori gyengélkedőházakban (könnyű sebesültek) helyezték el, illetve a súlyos sebesülteket - ha ezt állapotuk lehetővé tette - átadták a legközelebb lévő betegtovaszállító állomásnak. A szállítást rendszerint különféle, erre alkalmas országos jármüvek végezték. A hadosztály egészségügyi intézetének működését a hadosztály harcoló alakulatainak mozgása határozta meg. Munkájukat a gyorsaság jellemezte, mivel a továbbhaladás érdekében az itt lévő sebesülteket a lehető legrövidebb idő alatt kellett megfelelően ellátni, és az intézetet kiüríteni. Ha a gyors kiürítés nem volt lehetséges, úgy az elhelyező csoport visszamaradt. A sebesültek szakorvosi ellátást és kórházszerű ápolást első ízben a tábori kórházakban, illetve a gyengélkedőházakban kaptak. Ezek az intézmények a hadosztály egészségügyi intézetét követték, általában az intézet kiürített helyiségeit átvéve, ahol a sebesültek gyakorta közvetlenül az elhelyezési csoporttól kerültek a gondozásukba. A harc mozgását követve azonban a tábori kórházakat is fel kellett váltani vagy ki kellett üríteni. Ezt a feladatot a mozgó tartalékkórházak végezték. A beteg tovaszállítást és a betegelosztást a hadsereg hadtápparancsnokságának a harctér közelébe kirendelt egészségügyi főnöke irányította. A mozgó tartalékkórházakból a sebesülteket csoportokra osztva juttatták el a tovaszállító állomásokra. Ezek az állomások vasút-(hajó)állomások mellett működtek, ahonnét a rendelkezésre álló vonatok befogadóképességének függvényében szállították el a sebesülteket. A célállomás valamely hátországi egészségügyi intézmény volt. A tábori egészségügyi intézeteknek feladatuk ellátásában két fő elvnek kellett megfelelniük:
