Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KISS Gábor: Honvéd, valamint császári és királyi egészségügyi intézmények az első világháború idején

Menetek alatt A menet elrendelése előtt a szakasz- és századparancsnokok elsődleges kötelessége a legénység menetképességének ellenőrzése volt. A zászlóaljak egészségügyi személyzete (orvosok, egészségügyi altisztek, sebesültvivők és ápolók) a menetoszlopok végén foglaltak helyet. Az oszlopokhoz a hadosztály egészségügyi intézetének kellő számú (főleg lóvontatású) sebesültszállító kocsija csatlakozott. A menetek alatt menetképtelenné vált betegeket a zászlóaljorvosok részesítették elsősegélyben, majd beosztották melléjük a kellő számú sebesültvivőt. Ezeket a betegeket rendszerint az éjjelezési állomásokig szállították. Szállítóeszközök hiányában a menetvonal erre megfelelő pontjain ideiglenes betegnyugvó állomásokat állítottak fel. Táborozás alatt A táborozás alatt megtartott orvosi vizsgálat alkalmával az itt megfelelő ellátásban nem részesíthető betegeket a hadosztály egészségügyi intézetének kellett átadni. A hosszabb ideig tartó táborozás alkalmával a hadosztály is felállíthatott gyengélkedőházat vagy szobát. A hadosztályintézet feladata a zászlóalj orvosai által már elsősegélyben részesített beteg szakorvosi ellátása, illetve a hátországi gyógykezelésre szorulók további hátraszállításához a megfelelő állapotba kerülésének elősegítése volt. Harc közben Harc előtt a csapatoktól minden nem harcképes beteget hátraszállítottak. A harcot közvetlenül megelőző menetek alatt (találkozóharc, támadás védelmi vonal ellen) a csapatokat beosztott egészségügyi személyzetük követte. A szükséges gyógyszer- és kötszerutánpótlást a hadosztály egészségügyi intézete segélyhelyének jármüvei szállították. Az ellenséggel való első összeütközés alkalmával az egészségügyi személyzet közvetlenül a harccselekmények közelébe sietett. A harccselekmények közvetlen közelében csak a sebesültvivők dolgoztak. Rendszerint általuk kerültek a betegek az elsősegélyhelyre. Minden ütközetcsoportnál - a harcvonaltól számított egy kilométeren belül - a betegek ellátására egy vagy több segélyhelyet állítottak fel. Fontos szempont volt, hogy ezek a harcvonalról is, a hátrább fekvő területekről is könnyen elérhetők legyenek. A hátulról elérhetőség szempontjából fontos volt az, hogy a közlekedésre alkalmas út közel legyen. A segélyhelyet mihamarább messziről is jól látható fehér és fekete-sárga zászlóval jelezték, éjjel pedig egy vörös keresztesjelzőlámpával is ellátták. Itt gyülekeztek a járóképes sebesültek is. A harc szünetében az egészségügyi altisztek vagy orvosok vezetésével innen indultak előre a sebesültvivők, illetve a járőrök, akik a csatamezőn lévő sérülteket felderítették és a segélyhelyre szállították vagy kísérték. Fia a körülmények nem engedték a segélyhelyre történő azonnali visszaszállítást, akkor egy, az ellenséges tűztől lehetőleg védett helyen a sebesültvivők felügyelete alatt gyűjtötték össze őket. Ezeken a segélyhelyeken a betegeket úgy látták el, hogy a könnyű sebesültek lehetőleg azonnal vissza tudjanak kapcsolódni a harccselekményekbe, illetve a súlyosabban sebesültek a további szállításra megfelelő állapotba kerüljenek. A menetképes, de harcképtelen sebesülteket egy könnyen sebesült tiszt vagy altiszt irányításával a hadosztály egészségügyi intézetének felállítási helyére indították útnak. Az