Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István

dent maga mögé utasít. „Igazán lesújtott e sötét köszörnyetegnek ily váratlan föltünése. Az ember vele szemben oly kicsinynek, oly földhöz szegzettnek érzi magát, mintha az egész tömeg öt nyomná borzasztó súlyával." A lenyűgöző látvány és a csodálkozó ember, a nagyság és az esendőség ellentétpárja bukkan időről időre elénk a leírásban. Ugyanez, a kiszolgáltatottsággal elegy érzés keríti hatalmába a szerzőt, amikor egyedül marad az éjszakai csendben: „Társaim már lenyugodtak. Körös körül minden néma, csak a gyantás ágak ropognak a tűzben s a ló csöndes legelése hallik. Látni vélem, amint az álom pillangója a körültem lévők szemét meglegyinti: itt 6000 lábnyi magasságban, az isten szabad ege alatt, távol minden épülettől, fától, bokortól, ami vihar ellen esetleg menedéket adhatna." Elképzelhetőnek tartom, hogy a mai olvasó számára a régmúlt idő használata tovább fokozza a fent említett érzést, megerősíti abban, hogy 6000 lábnyi magasságban valóban látni lehet az álom pillangóját, amint megérinti a szemeket. Mesés, időn és téren kívüli világ ez. Ez a fikció kapuja, amelyen Apáthy - legalábbis ebben az írásában - nem lép be. A táj és a történet, az utazás valószerűségét a fizikai próba adja. Két erő feszül itt egymásnak, az emberi izom és az állandó, legyőzhetetlen természet. Ez a küzdelem a fizikai erőt próbára teszi ugyan, de a lelket építi. „Izmaink még nem veszítenek ruganyosságukból. Gyors lépteink rövid időn a Kolc-vár aljába visznek." - írja Apáthy, majd néhány bekezdéssel később így folytatja: „Elfordulva e romoktól kitartó léptekkel hatolánk följebb, hogy mire a nap hanyatlásában a negyedik órát eltölti a Vallja Reszkába, Reszka völgyébe érjünk.[.. .]Kis lovunk valóban megszégyenített: mert míg mi jobbra-balra botlottunk, ő óvatosan lépegetett egyik gördülékeny kőről a másikra, s a legnagyobb biztonsággal járt az ingó alapon. Szöges, csúszós cipőinkben mint irigyeltük az oláhok bocskorát! Fáradtan pihentünk le a koptató fele utján s lihegve bámultuk a hátrahagyott vidéket." Az idő múlása, a valóságos haladás a táj váltakozásában mutatkozik meg. A táj leírása, a szinte eseménytelen menetelés azonban sehol sem válik unalmassá. Nemcsak azért, mert a természeti szépségek burjánzása változatossá teszi a szemlélődést, hanem azért is, mert Apáthy a tőle megszokott, sehol sem túlzó líraisággal tudja megjeleníteni a körülötte látottakat. Ez a természeti szépség, ennek lírai átélése építi a lelket, ezért érdemes vállalni a fáradtságos, kockázatos utat, de a fizikai fáradtság legyőzi az embert. Ez a kettősség, a szellemi és anyagi mivoltunk kettőssége, egymástól elválaszthatatlan és egymást kiegészítő volta fogalmazódik meg a tárca lezárásában is: „Keveseltük a fönn töltött hatodfél órát; nem bírtunk a sok széppel betelni. De hiába, mennünk kellett. Volt éji tanyánkon rövid pihenést tartánk s aztán nekiindulánk az előttünk fekvő hosszú útnak. Számtalan tündéri látvány gyönyörét újra végig élveztük s estefelé megérkeztünk oda, ahonnét az előbbi nap reggelén megindultunk volt. Kábultan a folytonos vízzúgástól, fáradtan és mindenben inkább, mint költői hangúlatban, kerestük föl az óhajtott nyugalmat." Apáthy 1886 őszétől kisebb megszakításokkal három évig a nápolyi zoológiai állomáson dolgozott. Már egyetemista korában a zoológia felé fordult, mit orvos a klinikummal meglehetősen későn kerül kapcsolatba. Apáthy egyetemi évei alatt kezdett együtt dolgozni Margó Tivadarral, akitől a kagylók szövettani feldolgozását kapta feladatul. E munka nyomán született meg a Najadeák (kagylók) szövettana című dolgozat, mely 1883-ban elnyerte az Állattani Intézet azévi pályadíját. A következő évben, 1884-ben már a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi- és Természettudományi Osztálya előtt tartott előadást ebben a témában. 1885-ben a Magyar Tudományos Akadémia természettudományi értekezéseiben jelent meg a Tanulmány a najadeák szövettanáról című dolgozata. Ilyen előképzettséggel, előtanul-