Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István

A tudomány és a költészet szoros kapcsolatának feltételezése és elfogadása az ókorig nyúlik vissza, hiszen már Arisztotelész is arról beszél Poétikájának első részében, hogy milyen nehéz megállapítani, hol húzódnak a költészet határai, éppen ezért megengedően viszonyul a problémához és egy szélesebb meghatározást fogad el, bár állást nem foglal a feltett kérdéssel kapcsolatban: „Még azt is »költeszetnek« szokták nevezni, ha valamilyen orvosi vagy természettudományi tárgyat foglalnak versbe. Pedig a versmértéken kívül semmi közös nincs Homéroszban és Empedoklészben, úgyhogy amaz joggal nevezhető költőnek, emez viszont inkább természettudósnak, mint költőnek." Mégis, a tudósnak is költővé kell válnia, ha azt szeretné, hogy a közönség - akár a tudományos, akár a laikus - tudomást szerezzen találmányáról, a tudomány legújabb állásáról. A közönség Mégis, mi vonzotta a közönséget a reáliák felé? A művészet mindig a kor életérzésének, világlátásának, a művészetbe és a közgondolkodásba beívódó filozófiai tendenciáknak, a korszellemnek a tükröződése. A kor lelkének visszaadása, tükrözése csak az esetben lehet sikeres, ha a művészet együtt él a maga korával, de ebből a szinkron együttgondolkodásból olyan következtetéseket von le, mely a jövő formálása tekintetében is mérvadóak lehetnek - ilyen értelemben a művészet mindig a saját kora előtt jár. Ugyanakkor jellegéből adódóan a múltból is építkezik, így kontinuitást teremt múlt, jelen és jövő között, biztosítva ezzel a hagyományozódás egyik formáját. Ahogyan Gadamer állította, a jelen egy-egy pillanata megnyitja a jövő horizontjait, és ugyanúgy felidéz egy múltbeli horizontot is. Az újonnan jelentkező művészeti korszak tehát a különbözésekkel válik el az előző korok törekvéseitől és a hasonlóságok segítségével tartja fenn a megérthetőség kereteit. A különbözés kifejezésének, az új életérzés megnyilvánulásának lehetőségei a műalkotás stílusbeli újszerűségében, a tartalmi és a formai jegyek változásában lehetségesek. A 19. század utolsó harmadának irodalmát erjedő, formálódó, útkereső irodalomként szokták jellemezni. A válság és az iránykeresés jeleit mutatja az irodalom minden vetülete. Újfajta ízlés van kialakulóban, melyet azonban nemcsak egy szűk körű elit mondhat magáénak. A közönség fogalmának, a tényleges olvasótábor szélesedésének köszönhetően társadalmilag kiterjedtebb körben követhetjük nyomon az irodalommal kapcsolatba kerülők világlátásának, s e világlátás irodalomban való tükröződésének alakulását. Minden bizonynyal kihatott az irodalom alakulására, hogy az elit esztétikai, irodalmi igényeinek kielégítésén túl az irodalom egy szélesebb, irodalmilag iskolázatlanabb, talán emiatt igénytelenebb közönség megszólítását is magára vállalta. Vállalta egyben azt is, hogy igazodik azokhoz a kulturális változásokhoz, melyeket az új életstílus és élettempó hozott magával és bizonyos szempontból aláveti az irodalmat a kor modern kérdéseivel való foglalatosságnak. A mindennapi élet kérdéseivel is foglalkozik és az új témák kifejezésére új stílust és új műfaji lehetőségeket is keres és teremt. A 19. század második felének, utolsó harmadának közönsége jobban kedvelte a prózát, mint a lírát, inkább a kötetlenebb, mint a kötöttebb, klasszikus formákhoz vonzódott. Mint " Arisztotelész: Poétika, vvvvw.mek.oszk.hu