Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István

sa a realitások iránt, tudja megragadni mindazokat a dolgokat, amit maga körül lát és tapasztal. Ismerje fel az izgalmast, a különbözőt, de ugyanakkor lásson is mögéjük, hogy ne csak a láthatót mutassa meg. hanem mindazt, ami a láthatóból következik, vagy következhet. Ez a tekintet szemlélődő is egyben, fest, rajzol, elemez és ebből bontakozik ki, szövődik a történet. De éppen a mese, illetve a narratívum jelenléte, funkciójának különböző értelmezése szolgáltatja a vizsgálódás különböző lehetőségeit. A kiegyezés utáni időszakban Magyarországon is megváltozik, felértékelődik a tudománynak, a tudományos ismereteknek és a tudásnak a szerepe, mely felértékelődést, mint filozófiai irányzat ebben a korban Magyarországon a kissé megkésett pozitivizmus támogatott. Orvosi téren ezt a tendenciát felerősítette hazánkban az ez idő tájt már széles körben elterjedt klinikai orvoslás eszméje, s mint Foucault írja, a klinikum nemcsak a betegágynál való gyógyítást jelenti. A nyugati kultúrában alapvető szemléletváltást hoz a megfigyelést végző orvos „tekintetének irányulásában", a beteg és az orvos viszonyában, a beteg társadalmi helyzetének megítélésében, a tapasztalás és leírás módjában, nyelvhez való viszonyában. A Foucault által felsorolt és elemzett változások sorából két olyan új mozzanat emelhető ki, amely külön figyelmet érdemel vizsgálódásunk szempontjából. Az egyik az a szemléletváltás volt, melyben az ember önmagát mint tudományos tárgy szemlélhette. „így most már megérthetjük az orvostudomány fontosságát a humán tudományok létrehozásában: e fontosság nem módszertani csupán, hiszen az ember létére utal, a pozitív tudás tárgyaként. A lehetőség az egyén számára, hogy saját megismerése alanya és tárgya lehet egyszerre, oda vezet, hogy a tudásban megfordul a végesség játéka."

8 - írta Foucault. Foucault másik fontos megállapítása az orvosi és egyáltalán az emberi tudás szerepének és jelentőségének változása adja. Mint írja, a „klinikum, mielőtt tudássá változott volna, az emberiség egyetemes viszonya volt önmagához" majd ez a tudás csupán egy kiváltságos csoport sajátja lett, ez az a korszak, amikor az ezoterika behatolt a tudásba. Az orvostudománynak mint pozitív tudománynak a megjelenésével demisztifikálódik az orvosi tudás. És a gyakorlatban csak abban az esetben tud hasznos lenni, ha ez a tudás közkinccsé válik. Éppen ezért tartja fontosnak az új orvosi szemlélet, hogy „minden egyén tudata legyen orvosilag éber", a cél elérése érdekében pedig „minden polgárt el kell látni a szükséges és lehetséges orvostudományi ismeretekkel. És minden gyakorló orvosnak meg kell kettőznie, ki kell egészítenie felügyelői tevékenységét egy oktatói szerepkörrel, mert a betegség terjedésének megakadályozására a legjobb módszer az orvostudomány széles körben való terjesztése."

9 E gondolatsor kapcsán érdemes reflektálni dr. Bódogh Albert, borsodi főorvos Az orvosi tudományok befolyása a közmivelődésre

10 című tanulmányára és ennek néhány megállapítására. A szerző a kultúra és az orvostudomány egymásra gyakorolt hatásának tanulmányozása közben jut el a felismerésig, hogy az orvostudománynak ebben a kontextusban négy nagy korszaka figyelhető meg. Az első korszakot ő „mythoszi" korszaknak nevezi, a második a „theologiai", a harmadik a „philosophiai" és a negyedik, a foucault-i értelemben demisztifikált korszak Bódogh szerint a „természettudományi". "Foucault, M.: i. m. 319. l) Foucault, M.: i. .ni. 135. 111 Bódogh A.: Az orvosi tudományok befolyása a közmivelődésre. In: Gyógyászat, 17. 1877/26. 393-397.