Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Az orvoskar alapító tanárai számos nehézséggel küzdöttek meg. A hullahiány meghiúsította a rendszeres boncolás végzését. A megfelelő számú kórházi ágy hiánya, nehezítette a klinikai szellemi oktatást. A tanulmány szemléletesen mutatja be, hogy milyen tiszteletre méltó helytállással és fáradhatatlan módon követtek el mindent annak érdekében, hogy megteremtsék a tanításhoz szükséges alapvető elméleti és gyakorlati feltételeket. Schultheisz professzor úttörő munkájukért tisztelettel állít emléket az első magyar orvosi kar alapító öt tanárának. Azokról életrajzot, tudományos és oktatói munkásságot bemutató fejezetet írt. Schoretits Mihály, kór- és gyógytani, Prandt Ádám Ignácz, az élettant és gyógyszertant, majd a kór- és gyógytani, Winterl Jakab, a kémiát és botanikát, Trnka Vencel, az anatómiát, kórtant, gyógyszertant, majd a belgyógyászatot és Plenck József Jakab, a sebészetet és szülészetet adta elő. Közülük különösen Plenck emelkedett ki, tankönyveit Bécsben és Koppenhágában is használták. 1783-ban a bécsi egyetem orvosi karán (Josephinum) tanított, majd kinevezték a sebészet, botanika és kémia tanárává. Az öt alapító elsőnek kinevezett tanszékvezető munkásságát úgy mutatja be, hogy meg tudja győzni az olvasót arról, hogy valamennyien olyan elhivatott oktatók voltak, akik szakterületüket a kor elvárható tudományos színvonalán, nemzetközi minőségben művelték. Sokszor kerültek olyan nehéz helyzetbe, melyet a főhatóságok közömbössége, értetlensége és sokszor tudatos hátráltatása is jellemzett. Mindezek ellenére megismerhetjük az egyéniségeket, a szakmaszeretettel fűtött erös akaratot, a becsületes kitartó munkát, az egyetemmel szembeni teljes lojalitást, a kiemelkedő szervezőkészséget és mindent, ami nélkül akkor sem lehetett egyetemet, orvoskart működtetni. A sorok olvasása után több mint két évszázad távlatából tisztelettel és megbecsüléssel kell gondolunk arra, hogy milyen fáradhatatlan és önzetlen helytállással küzdöttek azért, hogy megteremtsék mindazon körülményeket és feltételeket, amelyek nélkülözhetetlenek voltak az orvoskar működtetése számára. Valamennyi fejezeten végigvonul a szerző azon tanító szándéka is, hogy az orvostörténetünk ismerete szerves tartozéka az orvosképzésnek, mert az orvosnak ismernie kell tudományának keletkezését és fejlődését. A tanulmány elolvasása után igazolva látjuk Schultheisz professzor azon alapelvét, hogy az „orvos-történelem valójában az orvosi gondolkodás története". A vizsgálódás példamutató szellemiségű, mert a sorok mögül kirajzolódik a felelősségvállalás és az etikai posztulátumok következetes betartásának jelentősége. Schultheisz professzor a korabeli tudósok orvosi és művelődéstörténeti munkásságából részletes irodalmi hivatkozásokat rendkívüli gazdagsággal ad közre, hogy az olvasó számára a további elmélyedést, a kutató számára pedig további forráselemzést biztosítsanak. A tanulmány igen széles olvasóréteg számára íródott. A kiváló forrásanyag, mely nemcsak a szakember számára nyújt élvezetes orvostörténeti olvasmányt és ad újszerű ismeretanyagot, hanem az orvostörténetben kevésbé járatos olvasó is szellemi felüdüléssel tudja annak tartalmát feldolgozni. Meggyőződésem, hogy a tanulmányt az orvostanhallgatók számára kötelező tananyaggá kellene tenni. Reméljük, hogy az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum kiadásában megjelent igényes kivitelű tanulmány utat mutat egy közeljövőben elkészítendő, további adatokkal gazdagított, bővített könyv alakú kiadásához. Sótonyi Péter