Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW
Megtudtuk, tehát, hogy ezek az orvosi magániskolák voltak a Nagyszombati Egyetem Orvosi Fakultásának úttörői. 1766-ban fordulat következett be a Nagyszombati Egyetem életében, amikor a Helytartó Tanács Tanulmányi Bizottsága megkezdte az orvoskar alapításának tárgyalását. 1768-ban került sor felterjesztésére, amiről a tervezetet kidolgozó van Swieten elnöklete alatt álló, Bécsi Udvari Tanulmányi Bizottság adott kedvező véleményt. Mária Terézia intimátuma 1769. november 7-én kelt, melyet a Helytartó Tanács december 12-én hozott nyilvánosságra. Ezzel megkezdődtek az orvosi kar alapításának szervezeti munkálatai. A szerző a III. fejezetben örökbecsű emléket állít van Swietennek, akinek köszönhetjük a hazai egészségügyi szervezet megalapozását, a közegészségügy, az egészségügyi közszolgálat és az orvosképzés megteremtését. Személyiségét úgy mutatja be, mint az európaiság, az orvostudomány fejlődése, a lakosság egészségügyi állapota és ellátottsága iránt következetes elkötelezettség példaképét, aki a nagy hírű leydeni orvos, Hermann Boerhaave egyik legígéretesebb tanítványaként indult nagy ívű pályájára. A fejezet elolvasása után a nagy osztrák történetíró Arneth sorait is hitelesnek fogadjuk el, aki mint Mária Terézia korának egyik legavatottabb ismerője, megállapította van Swietenről, hogy mint orvos és ember akkora tekintélyben állott a királynő előtt, amelynél magasabbat és mélyebben gyökerezőt még elgondolni sem lehetett. A fejezet egyértelművé teszi, hogy személyében a magyarok iránt különleges szimpátiát érző, az egészségügy és egyetemi oktatás meghatározó reformere, a nagyszombati orvoskar alapítója, a felvilágosodás jegyében gondolkodó, az első magyar általános egészségügyi jogszabály kidolgozóját is tisztelhetjük. A nagyszombati orvoskar létrejöttének a 18. századi hazai egészségügy és orvostörténetének megértése tehát nem képzelhető el van Swieten munkásságának ismerete nélkül. Van Swieten gyógyszerésztörténeti jelentősége sem hanyagolható el. Az orvoskar felállítása egyben a gyógyszerészképzés alapjait is megteremtette. Máig tartó tévedést oszlat el a szerző, amikor a bécsi egyetemhez való kötelező alkalmazkodást (conformetur), mint a magyarok ellen irányuló, a fejlődést gátló, az oktatást korlátozó, tényezőt értékelt az utókor. Éppen az ellenkezőjéről győzi meg az olvasót. Van Swieten halála után az orvosi ügyek legfőbb intézője, Ausztria protomedikusa báró Störck Antal lett. Amikor kézhez kapta a Nagyszombati Egyetem 1773. május 11-i felterjesztését, amely az orvoskar nehéz helyzetével foglalkozott, Störck éles és elutasító hangnemben válaszolt. A nagy reformer halálával lezáródik orvostörténetünk egy rendkívül előremutató korszaka. A következő III-VII. fejezetben méltó emléket állít a Nagyszombati Egyetem orvoskarának bölcsőjénél meghatározó szerepet vállaló tanároknak. Az orvoskar öt tanszékkel rendelkezett, ami nem tekinthető kevésnek a korabeli nagy külföldi egyetemek viszonyainak ismeretében. A Nagyszombati Egyetem tanárainak emlékezetbe hozásával a szerző kettős feladatot teljesít. Az egyik, hogy feleleveníti a hazai orvostudomány egyik meghatározó tényezőjének az egyetem orvosi karának történeti múltját, a másik, hogy valós képet ad az alapítás körülményeiről, a résztvevő személyek munkásságáról. Az orvoskar öt tanára mesterüktől van Swietentől tanulták meg az akkor korszerűnek számító felfogást, hogy a tetemboncolás mellett, a beteg észlelés elengedhetetlen a teljes körű orvosképzéshez. Elsajátították azt az orvoslási szemléletet, hogy a betegellátás hiányában az orvosi oktatás nem lehet teljes értékű.