Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

Birtalan Győző: Üzenetek az európai múltból - (Idézetgyüjtemény)

mérésére, kedvelte az egzotikus utazásokat. Érzelmeinek hullámzása a végletekbe ragadta, életvezetését emiatt gyakran nehezítették tragikus fordulatok. Shelley híres ódájában a költő az odaadás gyönyörűségével hódol a hatalmas térségek felett száguldó nyugati szélnek, a korlátlan szabadság és erő szimbólumának, amellyel egyesülni akar. Ezt a vágyakozást aligha fejezték ki magávalragadóbban, mint ezek a sorok Tóth Árpád fordításában: „Legyek hárfád, mint hárfád a vadon, hulló lomb vagyok én is ne kímélj! Ha vad zenéd felzúdul szabadon, lomb s lélek hadd kísérje őszi mély dallal, mely édes, bár fáj, - óh te zord lélek, légy lelkem, én s te: egy személy! Holt szellemem a Tér ölén sodord, tört lombként, melytől sarjad újra más! s dalom égő zenéjét messzi hord, mint oltatlan tűzhelyről a parázs röpül, óh szórd szét, hol csak ember él Ajkam szavából prófétás varázs kürtöljön az alvóknak! Oh, te Szél, késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?" (P.B. Shelley : Oda a nyugati szélhez) A 43 éves Vörösmarty kitárulkozó vallomása a fiatal Laura iránti szenvedélyéről, romantikus szerelmi líránk talán legszebb remeke: „ Szerelmedért feldúlnám eszemet és annak minden gondolatját, s képzelmim édes tartományát; eltépném lelkemet szerelmedért. Szerelmedért fa lennék bérc fején, felölteném zöld lombozatját, eltűrném villám s vész haragját s meghalnék minden év telén szerelmedért. Szerelmedért lennék bérc-nyomta kő, ott égnék földalatti lánggal, Kiállhatatlan fájdalommal, és némán szenvedő, szerelmedért.