Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

Birtalan Győző: Üzenetek az európai múltból - (Idézetgyüjtemény)

„Millióknak nyitok tért, hol nem éppen biztos a lét, de szabad és tevékeny. Zöld a mező s termékeny; ember állat az új földön nyomban otthont találhat, s merész szorgalmú nép emelte gát szilárd oltalmában üthet tanyát. Belül paradicsomi táj virul, künn peremig csaphat az ár vadul: betörni készen rontsa bár a töltést, közös igyekvés tömi be a tört rést. Igen! e nagy célért élek-halok csak, s elmém e végső bölcsességre jut: szabadság, élet nem jár csak azoknak, kiknek naponta kell kivívniuk... " (J. W. Goethe: Faust II./5.) Goethe hitt a humán és a természettudományos műveltség harmonikus egységében. Rendelkezett a felvilágosodás korának magaskultúrájával, ugyanakkor évtizedeken át behatóan és szakszerűen foglalkozott a természet anyagainak és működésének tanulmányozásával. Idegenkedett a műszeres vizsgálatoktól és általában az elméleti kérdésfeltevésektől. A tapasztalatszerzés stratégiájában az intuíció jelentőségét emelte ki: „Nincs oly fény, melynél fátyolát a Természet levetné szépszerével, s mi lelkednek nem fedi fel magát, ki nem csikarhatod azt tőle semmi géppel. " (J. W. Goethe: Faust I.) Goethe alkotta meg a világirodalom fogalmát, mint ahogy benne testesült meg az eszményi világpolgár is. IV. A polgári kultúra kiteljesedése és végjátéka Az üzenetek hosszú sorát követve, eljutottunk abba a korba, amelynek egyik jellemzője a romantika. A romantikus életérzés a 18. századvégi forradalmak vulkanikus energiáiból született és bontakozott ki. A szabadságvágy mozgásba hozta a képzeletet, a világ teljes megismerésének vágyát. Elsöpörte annak belső és külső korlátait, az aktivitás új tereit nyitotta meg. A romantikus ember teljes odaadással, áradó lelkesedéssel magasztalta a természetet, a hazát, a szerelmet, csodálta a felmagasztalt középkori hősiességet, áldozatkészséget, vallásosságot, belefeledkezett a misztikumokba, vágyódott a végtelenbe, az ismeretlen mégis-