Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

Birtalan Győző: Üzenetek az európai múltból - (Idézetgyüjtemény)

zeltem; a mezőkön pajzán játékokat; a vizek mentén fürdőket, sétát, halászatot; a fákon ízes gyümölcsöket; az árnyékban kéjes találkákat... " (Rousseau: Vallomások) „... Eletem összes nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyengéd, megható és gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé változtatnák és amelynek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkemben, elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte érzelmeimet... " (Rousseau: Egy magányos sétáló álmodozásai) Az ermenonville-i remeteség is modellként szolgált azok számára, akik a közéletben elszenvedett sérelmeik vigaszára a természeti környezetben visszavonulva próbálták lelki egyensúlyukat helyreállítani. A magányban keresték és vélték megtalálni ihletüket, kreatív energiájukat a csalódott, önbizalmukban megingott alkotó művészek. Ilyen állapotban lehetett Csokonai Vitéz Mihály verse megírásakor: „Áldott magánosság, jövel! ragadj el álmodban most is engemet; Ha mások elhagynának is, ne hagyj el, ringasd öledben lelkemet. Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam, hogy itt Kisasszondon reád találtam, e helybe' andalogni jó, e hely poétának való. Itt a magános völgybe ' és cserében megfrisselő á rnyék fedez, a csonka gyertyánok mohos tövében a tiszta forrás csergedez. Két hegy között a tónak és pataknak nymphái kákasátorokban laknak; s csak akkor úsznak ők elő, ha erre bölcs, s poéta jő. A lenge hold halkkal világosítja a szőke bikkfák oldalát, estvéli hűs álommal elborítja a csendes éjnek angyalát. Szelíd magánosság! az ily helyekbe ' gyönyörködöl s mulatsz te; ah ezekkel gyakran vezess be engemet, nyugtatni lankadt lelkemet... " (Csokonai: A Magánossághoz)