Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Grabarits István: A szőlő és bor előfordulása a régi gyógyszerkincsben

vévén azokból a legfinomabb részeket és a testnek legszorosabb rejtekeiben a maga spirálisával útat készítvén azoknak" A Dispensatorium hatalmas barokk gyógyszerkincse a felvilágosodás, és vele a kísérletes orvostudomány igényének hatására a 18. század végén a német kultúrterületen harmadára csökkent. A bor és a boros készítmények is jórészt kimaradtak, amit elsősorban a rossz eltarthatóság indokolt. A bornak mint gyógyszernek kevés hatást tulajdonítottak. A hazánkban is hivatalos Osztrák Provinciális Gyógyszerkönyv 1780-as kiadása a növényi drogokból kétféle úton készíttet boros kivonatot. Az egyik szerint a drogra friss mustot kell önteni, leszűrni ezt és néhány napon át többször megismételni. A musttal készült macerátumot keli azután borrá forrni hagyni. A másik eljárás szerint a szárított drogot 1012 napon át fehér borral kell kivonatolni. A csökkent gyógyszerészeti felhasználás ellenére a borfajtákat megtaláljuk a 19. század eleji gyógyszerkönyvekben. A magyar bor is megnevezésre került a holland, porosz és más német gyógyszerkönyvekben. A Vinum hungaricum utoljára az 1827-es porosz gyógyszerkönyvben fordul elő. A gyógyszer készítésénél a borfajta megválasztásának semmiféle farmakológiai vagy gyógyszertechnológiai indoka nem volt ebben az időben. Például a Vinum Opii az 1880-as években Dániában és Angliában: Vinum xeresszel, Norvégiában: Vinum malagensevel, Hollandiában: Vinum hispanicummal, V. teneriffense-vel, USA-ban: Vinum albummal készült. A 19. század második felében a gyógyszerkönyvek egyre inkább minőségi szabvánnyá váltak. A német gyógyszerkönyv először 1872-ben fogalmazott meg enyhe követelményt a borral szemben: a bort a szőlő levéből sajtolással kell előállítani. Félreérthetetlenül kizárta a hamisított borok használatát. A gyümölcsborokat sem tisztán, sem szőlőből készült borral keverve nem engedélyezte. A hazánkban is kötelezően használt osztrák gyógyszerkönyv a 19. század első felében nem tartalmazott „bor" cikkelyt. Az 1855-ös kiadástól kezdve a Vinum malagense volt megnevezve benne. Ezt vette át a Magyar Gyógyszerkönyv első két kiadása is 1871, illetve 1888-ban, és csak annyi követelmény volt vele szemben, hogy "valódi szőlőnedvből készített bor legyen, mely se csersavat, se ártalmas fémeket ne tartalmazzon." Ezzel egyidejűleg már használták a hazai borokat is, például Katona Zsigmond 1885-ben az országos kiállításon bemutatott "tokaji vasas chinabora, a Vinum Chinae ferratum Tokayense szolgál. A második gyógyszerkönyv pótkötete 1896-ban a malagai bort hazai borra, a kétputtonyos tokaji aszúra cserélte. Szilágyi Gyula műegyetemi tanár, törvényszéki borvizsgáló 1902-ben felhívta a figyelmet, hogy külföldön még "szemérmetlenebb borhamisítások folynak" mint nálunk, aminek a malaga-borok is áldozatul esnek. Összehasonlító boranalízissel bizonyította, hogy a ruszti és tokaji aszú, valamint a tokaji szamorodni felülmúlják a maiagait és minden más külföldi édes és szárazbort. Javasolta, hogy "a megengedett két puttonyos tokaji aszú korántsem elég, és a magyar borok jó hírneve, de bortermelésünk érdeke joggal követelheti, hogy a malaga bor töröltessék és minden megfelelő összetételű magyar aszú bornak legyen kizárólagos helye a mi gyógyszerkönyvünkben. " Az 1909-ben megjelent harmadik Magyar Gyógyszerkönyv Vinum Tokajense cikkelye továbbra is a kétputtonyos aszúbort tette hivatalossá, amely legalább 10 százalék alkoholt tartalmazott.