Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Balázs Péter: Magyarország és a Habsburg Birodalom szerepe az 1770. évi Generale Normativum létrehozásában

Végül a bábák úgy váltak hivatalossá, hogy tudásukról a helyi magisztrátus physicus-doktora vagy bába-mestere előtt sikeres vizsgát tettek (az igazoló papírról nevezték őket „cédulás bábának"). A „bába mester" (magister in arte obstetrica) szülészettel foglalkozó iparos férfiember volt. Szakmai rangját annak köszönhette, hogy egyedül ő értett a korabeli nagy szülészeti műtétekhez (pl. téraránytalanság miatt elhalt magzat darabolása, császármetszés elhalt vajúdó esetében). A sebészmesterek többsége nem értett a szülészethez, mert ennek a képesítésnek a megszerzésére csak egy 1792-ben kiadott rendelet kötelezte őket.

7 A tekintélyes magiszterek a középkor óta viszonylag pontosan körülírt ipart űztek, amelynek perem-területein dolgoztak a ,jebkezelők, borbélyok és fürdősök", akik egymással is állandó szakmai harcban álltak. Ezt az állapotot szüntette meg a már említett 1778. évi kiegészítő rendelet, midőn kimondta a sebész mesterség egységesítését annak érdekében, hogy „...a borbélyok és fürdó'sök közötti roppant káros visszaélések és viszálykodások egyszer és mindenkorra megszűnjenek, a szakma tisztességes megtanulása után, egyetlen közös grémiumba vétessenek fel, és egységesen chirurgusnak vagy sebészmesternek neveztessenek..." (14.§). A patikákat fenntartó szakemberek jellemzően iparűző patikus-mesterek voltak, ami nem zárta ki azt, hogy egyes esetekben a fenntartók orvos-doktori diplomával is rendelkezhettek. Ekkor azonban bonyolult összeférhetetlenségi szabályoknak kellett megfelelniük, ugyanis az orvos és a patikus munkáját a jogszabályok már a középkortól élesen elválasztották egymástól. Döntően a patikus mesterek munkáját érintették a fentiekben (2) számú csoportba sorolt iparosok, akiket összefoglalva először a Cseh Királyságban 1753. július 24-én megjelent Medizinalordnung (Orvoslási Rendtartás)

8 nevezett meg: „vegyiárú kereskedők, fűszerárú kereskedők, alchimisták, párlat-készítők, édesség készítők, szeszfőzők és gyógyfüvesek". A század közepén kezdődött ugyanis ezeknek a szakmáknak a rendszeres leválasztása a patika-ügyekről, és a patikus mesterségtől. Nem tiltották tehát a működésüket, csak az árukészletüket szabályozták. Ha ebben kizárólagos patikai forgalmazásra rendelt anyagot találtak, azt elkobozták, a kereskedőt pedig megbüntették. Az 1770-es német Egészségügyi Szabályzat még kiegészíti a fenti listát, és felsorolja a „gyökérárusok" at, a „vándorló gyógyvíz árusok"-at, illetve az „ol ej károk"-aX is (I. rész, III. fej. X.§). Utóbbiak aromás illatú, és különböző hatóanyagokat tartalmazó olajokkal kereskedtek. A (3) csoportba tartoztak azok a személyek, akiknek tevékenységét illegálisnak minősítették, következetesen üldözték és büntették. Ilyenek voltak a német Szabályzat szerint „a kuruzslók, csavargók, vagy más illetéktelen személyek" (I. rész, I. fej. VI.§), akik bármilyen szert árusítottak, vagy kezeléseket végeztek. Érdekességként megemlíthető, hogy az átfogó Habsburg szabályozások a 18. században már nem foglalkoztak a hóhérokkal, akik a középkorban teljesen szokásos módon végeztek külső és belső kezeléseket. A század közepén a kérdés már lezártnak számított az 1725. évi porosz rendtartás alapján, amelyet különben a bécsi udvar etalonként kezelt az egészségügyi szabályozásban: „a hóhéroknak és kíséretükhöz tartozó személyeknek a jelen utasítás alapján, és legkegyesebb szándékaink elérése érdekében, tilos bármilyen belső és külső kezelést folytatni, nagy összegű pénzbüntetés 7 Linzbauer. III. köt. 684. 8 Medizinalordnung für das Königreich Böhmen, Prag 1753. júl. 24. In: Dionis, J.J.: Lexikon der k.k. Medizinalgeseze. Prag, 1790. II. köt. 245-316.