Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Balázs Péter: Magyarország és a Habsburg Birodalom szerepe az 1770. évi Generale Normativum létrehozásában

mel, 1739. július 8-án lépett hatályba.

0 Hasonló munka a továbbiakban nem jelent meg a Generale Normativum elkészítéséig. Szolgáltatók az egészségügyben Ebben a körben a 18. század folyamán (is) meglehetős tarkaság uralkodott. A korabeli rendelkezések alapján három csoport állítható össze: (1) letelepedett és tartós hatósági engedéllyel rendelkező, illetve vándorló és esetileg engedélyezett szolgáltatók, (2) legális, de szakmai határterületeken dolgozó iparosok, akik egyes tevékenységektől voltak eltiltva, és (3) illegális gyógyászatot művelők, akiket következetesen üldöztek, és keményen büntettek. Az egyes csoportok munkájának engedélyezése vagy tiltása, illetve folyamatos ellenőrzése jól működő helyi hatóságokat igényelt, amelynek végrehajtó szervezete nem nélkülözhette az egészségügyben legszélesebb ismeretekkel rendelkező orvosok szaktudását. Physicus-doktornak nevezték a hatósági feladatokat ellátó orvosokat, megkülönböztetve őket a többi gyakorló (medicus) kollégától. Tisztiorvosként való megnevezésük mindenképpen helytelen volna, hiszen csupán a korabeli általános belügyi igazgatás szakközegeként működtek. A gyakorló orvosok csekély száma folyamatos gondokat okozott az ellátásban. Magyarországon, ha valaki orvos akart lenni, külföldön kellett tanulnia, mert orvosi kar csak 1769-ben létesült a nagyszombati egyetemen. A „külföld" pedig, különösen evangélikusok és reformátusok esetében, nagy távolságokat és áldozatokat jelentett. Az örökös tartományokban csak katolikus egyetemek működtek, amelyek kötelező eskü-szövegét Szűz Mária szeplőtelen fogantatására való utalással a protestánsok elutasították, így doktori oklevelet sem szerezhettek. Ezt az állapotot csak //. József türelmi rendelete szüntette meg 1781-ben. A fenti három szolgáltatói csoport közül az elsőről (az orvosokon kívül) az eredeti német Egészségügyi Szabályzat ad teljes felsorolást: „...akik a gyógyításban munkálkodnak, tehát minden sebészmester, patikus, sebkezelő, borbély és fürdős, szemgyógyász, operatőr és bába..." (I. rész, bevezetés, 6.§). A „szemgyógyász és operatőr" jellemzően vándorló szakember volt. Az okulisták a szembetegeket kezelték, gyógyszeres vagy műtéti módszerekkel, operateur-nek pedig a kő-, és sérvmetszőket nevezték. Ha megérkeztek egy városba, kötelesek voltak jelentkezni a magisztrátusnál, és határozott időre szóló működési engedélyt kaptak. Vélhetőleg az operatőrök közé értették a vásári fogászokat is, akikre számos irat hivatkozik, de nevüket külön a Generale Normativum sem említi. Sajátos helyzetben voltak a hadsereg helyőrségi sebészmesterei, akik a civil lakosság körében is praktizáltak, de ezzel letelepülési jogot nem szerezhettek, így távozni kényszerültek, ha egységüket az ország vagy a birodalom más tájaira vezényelték. A letelepült szolgáltatók tartós működési engedélyt kaptak, de rendszeres ellenőrzés alatt álltak. Legnépesebb csoportjukat a bábák alkották. Döntő többségükben az egyszerűbb szülések vezetéshez értettek, amelynek során nem léptek fel súlyosabb szövődmények. Közöttük az úgynevezett paraszt-bábák egymást képezték egyik nemzedékről a másikra, így csupán a hagyományos etnomedicinát ismerték. Ezt az állapotot a hatóságok, mint hallgatólagos szakmai kompromisszumot vették tudomásul a 18. század második feléig. 6 Linzbauer. I. köt. 552.