Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra
szerint) ezt a kifejezést. Pápai Páriz Ferenc 1690-ben Kolozsváron megjelent Pax corporis c. munkájában szintén leírja a ;,febris castrensist" bár a betegség esetleges okozóját ő sem nevezi meg. Ruland Márton (1569-1611) pozsonyi városi orvos De morbo Ungerico ... c. munkájában a febris petechinalist mondja morbus hungaricusnak, ami a tífusz egyik fajtája, és ugyancsak a szennyezett vízzel terjed. A tífuszos lázak csoportjába tartozott a bánáti telepesek körében 1717-1732 között pusztított bánáti láz, amit ugyancsak magyar betegségnek mondtak, és a klíma befolyásának tulajdonítottak. E betegséget Krammer Henrik György (+1742); írta le, aki 1715-1718 között császári tábori orvos Magyarországon, majd élete végén három évig Temesvár orvosa is volt. 0 e betegséget egész Magyarországon pusztító betegségnek mondja. E felfogással szállt szembe Fuker Frigyes Jakab (1749-1805), kassai orvos De salubritate et morbis Hungáriáé schediasma (Lipcse, 1777) c. munkájában, azt állítva, hogy e bajt nem a magyar levegő és éghajlat okozza, hanem a magyar katonai tábori körülmények, hiszen ezek sorában pusztít a legjobban. Viszont ezen katonai egységek mind folyók és állóvizek mentén vesztették el a legtöbb embert. A tífuszos lázak egyik válfajának tartották a vorhast, amelyet a magyar feljegyzések mint állandó betegséget emlegettek. Buda ostrománál 1683-ban 20 ezer katona betegedett meg vérhasban, amit a csapatok részére szállított romlott lisztből sütött kenyér fogyasztásával magyaráztak. Az „epe megromlásának" vélt betegség szintén tipikus rossz közegészségügyi állapotok okozta járványbetegségnek számított. Hatalmas (kiütéses) tífuszjárvány volt Magyarországon 1711-1712-ben, 1793-ban, 1796-1797-ben valamint 1805-1812-ben. Különösen pusztítóan jelentkezett e betegség 1809-ben, a magyar nemesi felkelők körében Győrön, a Duna partján, mert országos járványt okozott, amelyről számszerű adatok is fennmaradtak. A tábori kórházba került 4322 beteg közül 1309 volt tífuszos, 304-en vérhasban betegedtek meg, amelyből összesen 506 személy épültek fel, a többi meghalt. A tífuszt általában az epével hozták összefüggésbe, innen a 18. századbeli epeláz elnevezés, de még a 19. századi orvosi könyvekben is találkozunk az „ideg-nyak, rothasztó láz; rothasztó hideglelés, forró rothasztó epés láz" elnevezésekkel, amit a tífusz helyett használtak. A tífusz önálló jellegéről J. V. Hildebrand (1763-1818) bécsi egyetemi tanár az Über den ansteckenden Typhus (Bécs, 1810) c. művében beszél. Ezt a betegséget 1837-ben W. G. Wood (1809-1872) különítette el a kiütéses tífusztól. Bár ezek mind bakteriális fertőzések, az utóbbit kivéve, amit a szennyezett környezet, víz és talaj terjeszt. A hasi hagymáz azonban önálló kóregység volt és az 1840-es években alakult ki, amikor J. L. Schönlein (1793-1864) 1839-ben a lázas betegségek közül klinikailag és végleg elkülönítette a hastífuszt. Ez csak akkor vált lehetségessé, amikor a kórboncnokok bizonyos, a tífuszos lázaknál mindig azonos bélelváltozásokat találtak. Ettől függetlenül valószínű, hogy a napóleoni háborúk alatt (1793-1813) Európában és Magyarországon állandóan ismétlődő tífuszjárványok főrésze kiütéses tífusz volt, amit ugyancsak a higiéniailag hiányos környezet okozott. Ez a járvány 1815-ben időlegesen megszűnt, ám 1845-1847-ben újra jelentkezett, elsősorban lengyel, ír és francia területeken. Újra volt Magyarországon tífuszjárvány 1836-ban, elsősorban a Tisza-, a Duna vidékein, Pécsett, országos járványként 1835-1836-ban, majd 1846-1847-ben lépett fel. A fennmaradt - elkülönített adatok szerint - Pesten 12.241 megbetegedés volt, ezek közül 945 halállal
