Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

végződött. Az elhaltak között 26 személy a Rókus Kórház kisegítő járványkórházának dolgozói voltak, köztük volt a kórházigazgató Piskovits János és három orvosa is. A vízzel történő bakteriális fertőzések közül a legfélelmetesebb a pestis és a kolera volt, az előbbi a 16., az utóbbi a 19. században volt félelmetes járvány hazánkban. A legnagyobb pestisjárványt 1683-1699-ben, majd 1708-ban, 1738-1740-ben, 1756-ban, 1761-ben, 1770ben és 1786-ban jegyezték fel, majd 1811-ben pusztított ismét. Igaz, ezen járványok nem mindig öltöttek országos méretet, hiszen 1710-ben Bécsben kiadott és „Pest Patent" néven ismertté vált utasítás szerint a járvány mutatkozásának idején szigorú nyilvántartást, a fertőzött vidékek lezárását és az egyes vidékek elkülönítését rendelték el, aminek végrehajtását a katonaságra bízták. Ettől függetlenül a folyóvizek mentén a járvány tovább terjedt, nem segített azon a katonai kordon sem. Ettől függetlenül eredményes volt a határzárlat, az egyes vidékek szigorú őrzése, hiszen 1795-ben a Szerémségből a pestis nem terjedt át a Bánátra, igaz a folyóvizek iránya ellentétes volt. E rendelet a pestis idején tiltotta a nyilvános összejöveteleket, főleg a vásárok megtartását, az engedély nélküli közlekedést, ennek érdekében lezáratta a veszélyes területeket, az arra vezető utakat, és csak az elkülönített karanténokban letöltött idő után lehetett tovább haladni. A folyókon is volt határzár, csak a felfelé, illetve lemenő hajójáratokat, vízi forgalmat akadályozták meg, viszont a folyóból történő vízvételt nem. A kolera 181 l-ben jelentkezett először északkeleti irányból és a következő évtizedekben újból és újból ismétlődő járványokat okozott. A kolera indiai eredetű bakteriális fertőzés. A betegség rohamosan fokozódó hasmenéssel kezdődik, s ezért ebben a stádiumban nehezen lehetett felismerni, hiszen a súlyosbodó gyomor- és bélhurutnak is ugyanilyen tünetei voltak: a beteg ürüléke színtélen rizslé-szerü volt és a makacs hányás miatt gyorsan fogyott a beteg ereje. A következő szakaszban mindinkább fokozódó szívfájdalmak léptek fel, a szem beesett, az arc ijesztően kihegyesedett, a beteg elvesztette a hangját, s a nagy vízveszteség miatt vizelete és verejtéke a minimumra csökkent, vagyis szabályosan kiszáradt. A korabeli orvosi elnevezése „ázsiai hány-székelés" volt. E tünetek leírásában mind a hivatalos hatóságok, mind pedig az orvosok megegyeztek. Az 1811-ben - június első hetében - jelentkező kolerajárvány északkeleti irányból tört hazánkra, elsősorban a folyók mentén terjedt gyors ütemben, és 1812-ben már az ország középső és nyugati részein is észlelték, ahol szintén jelentős pusztítást végzett. A halálozás aránya általában 40-50 % volt. Az 18111812-ben a Helytartótanács egészségügyi osztályán vezetett járványstatisztika szerint e két évben 536.517 embert támadott meg, akik közül 237.461 jutottak a sírba. Ha pedig az 1831-1872 közötti időszakot vesszük, akkor a hat jelentősnek mondható járványban 2,5 millióan betegedtek meg, és közel 1 millió volt a halálozás. A halálozás elsősorban településeken jelentkezett, a városokban és a folyók mentén volt a legnagyobb. A városokban mutatkozó rendkívüli halálozás érthető, ha a korabeli köztisztasági és közegészségügyi állapotokat ismerjük. A korabeli feljegyzések szerint például Pesten és Budán a Duna két partját szemétlerakó-helyként használták. Széchenyi István naplója szerint (1830-ban) két lova hintóstól - a Diana fürdő udvarától - elszabadult és a Duna irányába vágtatott. Az állatok szerencsére nem jutottak el a vízhez, mert a folyam partján felhalmozott puha és óriási mennyiségű szemétben fennakadtak és nem esett bajuk. Viszont a kocsit és a lovakat is két napig kellett a szennytől megtisztítani. A ma Széchenyipartnak nevezett Duna-szakasz 1846-ig szemétlerakó volt. A szükséges óvintézkedéseket