Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
Ilyen módon elhárult minden - valós, vagy csak annak feltüntetett - akadály, van Swieten uralkodói megbízást kapott a szervezőmunkára. Az 1769. december 19-i dátumot olvashatjuk a császári és királyi szándéknyilatkozaton és utasításon, amely az 1770-7l-es tanévvel kezdődően rendelkezik az oktatás beindításáról. A materiális feltételeken - épület, felszerelés stb. - túlmenően a legfontosabb feladat a tanári kar tagjainak kiválasztása volt. A kari professzorok számát öt főben állapította meg a rendelkezés, ami a bécsi négyhez képest még előnyösebb helyzetnek is tünt. A hazai orvosi kar egyébként - az alapító iratok és szabályok értelmében - mindenben „conformateur" volt a bécsivel: a tanrend, a tankönyvek, a vizsgarend, az órabeosztások és az előadások menetének módjában egyaránt. Egyetlen - ám lényegét illetően cseppet sem jelentéktelen - kérdésben maradt a bécsi mögött, a diploma érvényességét illetően, ugyanis a Nagyszombatban szerzett oklevél csakis Magyarországon jogosított fel a gyógyító munkára. Visszatérve a tanári kar megszervezésére, a korabeli iratok tanúsága szerint 18-an pályáztak az öt állásra. A döntés joga természetesen van Swietent illette meg, aki a legjobb szakmai tudású tanítványait választotta ki erre a feladatra. Trnka Vencel (1739-1791) birodalmi lovag, törzsorvos, a bécsi katonai kórház orvosa került az anatómiai tanszék élére, Schoretics Mihály (1741-1786), Veszprém vármegye főorvosa a belovostanira a kórtan és az orvosi gyakorlat előadására, Prandt Ádám Ignác (1739-1817) lett az élettan és a materia medica első professzora, Winterl József Jakab (1739-1809) a kémia és botanika oktatója, a nagyhírű Plenk József ((1739-1807) pedig a sebészeté. Az idegen csengésű nevek viselőiről a kortárs Kovachich Márton György így nyilatkozott a Merkur von Ungarn hasábjain: „...neugestellte Lehrer waren gebohrne Ungarn, ausser von Winterl, Trnka. der sich aber seit seiner Jugend in Ungarn gleichsam nationalisiert hatte, und Plenck". Valamennyien a bécsi egyetem, van Swieten neveltjei voltak, tudásuk, szemléletük jó időre meghatározta a hazai orvosképzés szellemét, színvonalát, nem kevésbé a gyakorlati orvoslást. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum „Mesterek és tanítványok" c. sorozatának legújabb kötetében az orvostörténelem nemzetközi szaktekintélye, Schultheisz Emil megismertet a nagyszombati orvosi kar létrejöttének körülményeivel, Gerard van Swieten és az első hazai orvosprofesszorok életútjával, munkásságával, a magyarországi orvosképzés hőskorának hiteles történetével, nehézségeivel és becsülendő értékeivel. A hét fejezetből álló kötet minden egyes tanulmánya önállóan is megállja a helyét, valamennyihez a felhasznált irodalom bőséges jegyzéke csatlakozik. Kapronczay Katalin Steger, F.: Asklepiosmedizin. Medizinischer Alltag in der römischen Kaiserzeit. Jahrbuch des Instituts für Geschichte der Medizin der Robert Koch Stiftung. 22. Beiheft. Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2004. 242 p. ill. A szerző az aszklépioszi medicina jelenlétét kutatja a római császárság idejében. A téma gazdag szakirodalommal rendelkezik, ám e művek főleg vallástörténeti alapállásból vizsgálják e korszakot, amelyekben a gyógyítás sajátos szempontjai nem érvényesülnek eléggé. A szerző ebben az igényes feldolgozásban hiányt kíván pótolni, amikor az egészség - betegség, élet - halál, tehát a mindennapi élet biológiai jelenségeire koncentrál, valamint arra, hogy az aszklépioszi medicina mennyiben olvasztotta magába a kultuszt és a tudományos medicinát, és hol jelentkezik a kettő közötti különbség a saját gyakorlatában. A kultúrtörténeti fejlődés keretében vizsgált sajátos problémák, feltételek és megoldási módozatok, sőt kölcsönhatások a korszak gyógyeljárásainak szélesebb spektrumába engednek bepillantani. A könyv a meglehetősen elszórt források alapján elsődlegesen az aszklépioszi medicinát kívánja pontosítani. Az epitáfiumok, numizmatikai és archeológiai emlékek mellett irodalmi alkotások idevonatkozó részleteit is analizálja, mint p. a hála- és könyörgő szövegeket, köszönetnilvánításokat, a jámborság és bizalom kifejezéseit, de a fennmaradt papiruszok is fontos kútforrást jelentenek. A császárság idejében az orvosok, orvosnők és katonaorvosok testesítették meg a gyógyítás egyik szintjét, velük párhuzamosan varázslók és csodagyógyászok is működtek, akikhez bábák és kuruzslók is csatlakoztak, ők képviselték azt a mágikus, démonikus felfogást, amely a teurgikus gyógy- és cselekvési koncepciókat alakították ki. Ezek heterogén csoportok voltak, tevékenységi körük még nem került tudományos feldolgozásra. A szerző megkísérli az aszklepeionokban folyó sokirányú gyógyeljárásokat a mindennapi életvitelbe besorolni. A vallásos látásmódot kiterjeszti az Aszklépiosz-kultuszra is. Kialakít egy jellegzetes hétköznapi képet, amelyben a kultusz és medicina is betölti a maga helyét. Az Aszklépiosz-szentélyekben olyan gyógyeljárás folyt, ami kultikus és rituális cselekvésekből tevődött össze és amihez terápikus eljárások is társultak. A Kr.e. 4. századtól a Kr.u. 6. századig ez a fajta medicina uralta az egész mediterráneumot és még sokáig fennmaradt a kereszténység győzelme idejében is. Az Aszklépiosz-kultuszhelyeket szociális funkciójuk szerint is megvizsgálta és pontosította: megtudhatjuk pl. hol helyezték el az adoránsokat és hogyan lépek kontaktusba az istennel, hol történt a gyógyterápia. Bepillanthatunk a pergamoni kultuszhely tevékenységébe, és alkalom adódik az összehasonlításra az
