Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

ADATTÁR - DOCUMENTS - Kicsi Sándor András: Vérzéscsillapító gombák a magyar népi gyógyászatban

később említendő júdásfülegomba felhasználása a népi gyógyászatban.) Ami a gyógynövényeket illeti, a nálunk vadontermő kb. 3000 virágos növényfaj közül a népi gyógyászatban kb. 300 fajt szokás felhasználni, s nagyjából ennek megfelelően egy adott vidék vadontermő virágos növényeinek mintegy 10%-ának van népi neve. Ami a gombákat illeti, a mintegy 3000 Magyarországon megtalálható úgynevezett nagygombafajból 600-800 viszonylag sürün fordul elő, s ebből mintegy 500 ehető. Ehhez képest a gombakedvelőbb (és egyben gombákban bővelkedőbb) magyarlakta vidékeken is (Erdély, Felvidék, Dunántúl) a gombászok általában egy, ritkábban két, kivételesen legfeljebb három tucat gombát ismernek, s általában csak az ehetőnek minősített gombáknak van népi elnevezése. Zsigmond Győző sepsiszentgyörgyi etnológusnak a magyar etnomikológiát megalapozó erdélyi gyűjtései (1994) és a szakirodalom átvizsgálása alapján alkotott véleménye szerint a magyar népi gyógyászatban legalább egy tucat gombafélét használnak fel (1999). (Itt gombafajt azért lenne hibás említeni, mert például a később említendő tapló- és pöfetegfajokat - néprajzi szempontból - gyakran szerencsésebb egy egységként kezelni.) Mivel azonban a népi gyógyászatban a gombák legfeljebb perifériális jelentőségűek, a rájuk vonatkozó adatok is meglehetősen szétszórtak, s egy-egy közlés - leszámítva Zsigmond Győző említett munkáját (1999) - legfeljebb egy-két gomba ilyen célú felhasználását említi. A magyar népi gyógyászatban sebkezelésre számos növényt szokás felhasználni, például Miklóssy V. Vilmos csíki gyűjtése (1980) két tucat sebtapaszként alkalmazott növényt említ, köztük a pöfeteget is. A gyógyító gombák közül egyik legismertebb a júdásfülegomba (Auricularia auricula-judae) fájós szemre borogatva való alkalmazása. Ez a Magyarországra valószínűleg Nyugat-Európából eljutott módszer nálunk is legalább a 16. századtól ismert, a gomba neve bodzagomba és bodzafagomba néven rögzült (Gregor, 1973. 43-44, Kicsi, 1995. 359), a századforduló gyógyszerészei még árulták (Veress 1982: 16), s használatáról a népi gyógyászatból a 20. század közepéről is vannak szórványos adatok (Vajkai Aurél cserszegtomaji gyűjtését idézi Szendrey Szendrey, "gomba" szócikke, é. n.). Érdekességként megemlíthető még, hogy az erdei szömörcsög (Phallus impudicus) fallikus alakja miatt, elsősorban kifejletlen formájában (úgynevezett boszorkány tojásként) afrodiziákumként volt használatos, de egyes vidékeken bizonyos betegségekre, például fülfájásra is javallottak (Veress, 1982. 141, Péntek - Szabó, 1985. 308, Krébecz, 1988. 183, Gub, 1996. 83, Zsigmond, 1999. 83-84). A taplók - a bükkfatapló (Fomes fomentarius) és parázstapló (Phellinus igniarius) - vérzéselállításra való felhasználása az etnomikológiából jól ismert (Kalmár, 1982. 146-7). Ennek ellenére viszonylag kevés néprajzi adat van rá, például a Bakonyból a Hegyi Imre által regisztrált hubán néven (1978. 189), továbbá Zsigmond Győző újabb gyűjtéseiből (1995), szórványosan Erdélyből (Sóvidék, Székelyföld). A Sóvidéken "Hamulúgba megfőzött taplóval borogatták a vágott sebet, vagy vékonyra nyújtott taplót tettek rá. Ez a sebet megfogja" (Gub, 1996. 77; Korond egyébként taplóműveseiről, toplászairól is nevezetes: Gub, 1996. 78-80, Szőcs, 1997). A taplókat a latinból vett agarikum (agaricum) néven a 16-18. századi hazai gyógyászatban többféle célra felhasználták (Gregor, 1973. 21), a századfordulón még gyógyszertárakban is