Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
ADATTÁR - DOCUMENTS - Kicsi Sándor András: Vérzéscsillapító gombák a magyar népi gyógyászatban
VÉRZÉSCSILLAPÍTÓ GOMBÁK A MAGYAR NÉPI GYÓGYÁSZATBAN KICSI SÁNDOR ANDRÁS A magyarok nagy általánosságban az etnomikológus Wasson házaspár kifejezésével (Wasson et al. 1986. 18) inkább mikofóbnak (gombakerülőnek) minősíthetők, szemben a környező kimondottan mikofil (gombakedvelő) szlávokkal. Ez az értelmezés azonban elsősorban a gombák fogyaszthatóságára vonatkozik. Az általános hiedelemmel ellentétben a primitív, pontosabban kezdetleges anyagi kultúrájú népek is igen válogatósak a természetben előforduló táplálékoknak minősíthető növények, gombák körében. Az etnobiológia kutatói, az összehasonlító adatok kellő bőségének birtokában, tulajdonképpen csak az 1980-as évektől figyeltek fel arra, hogy a földművelő társadalmak tagjai általában lényegesen jobban ismerik környezetük növény- és állatvilágát, mint a gyűjtögetők (pl. Berlin 1992. 98, 131, 285-288). Ennek magyarázatát elsősorban abban látják, hogy a földművelő társadalmak jobban ki vannak szolgáltatva a rossz időjárásnak és esetleges, létfenntartásuk számára egyéb kedvezőtlen körülményeknek, s így a földmüvelés révén is megszerzett tudást előszeretettel terjesztik ki teljes környezetükre. Az emberiség mindenevő hajlama ellenére fokozatosan ismeri meg, fogadja el környezetének fogyasztható elemeit, s ez fokozottan érvényes a számos mérgező képviselőt felmutató gombák világára. Ilyen értelemben a magyarság a gombákat is sorra ismerte meg: legelőbb valószínűleg néhány, világszerte ínségfogyasztási cikként elterjedt, könnyen azonosítható, mérgezőkkel véletlenül össze nem téveszthető gombafajt vett fel bevett táplálékai közé (például a májgombát, Fistulina hepatica). Ezzel párhuzamosan, talán ezt a periódust követően kerülhetett sor a gombák orvoslásra és bódítószerként való felhasználásra. A gombák táplálékként való elkerülését, az említett wassoni értelemben vett mikofób attitűdöt valószínűleg a magyarságnál a légyölő galóca szerte Észak-Eurázsiában bódítószerként való, szinte általános használata váltotta ki (Kicsi, 2003), míg a gombák közkeletű táplálékként való elismerése szláv kulturális hatásnak tulajdonítható. Általános tapasztalat, hogy a Kárpát-medence szláv népei több gombát ismernek, gyűjtenek és fogyasztanak, mint általában a velük szomszédos magyarok. Ennek megfelelően a magyar népi gombanevek döntő többsége - helyenként az egész rendszer - szláv jövevényszókból és tükörszókból áll (Gregor, 1973), az erdélyi és moldvai gombanevek jelentős része pedig a románból átvett jövevényszó. Mindezek mellett a magyar népi gombaismeretet évszázadok óta folyamatosan gazdagították nyugatról érkező, többnyire "felülről leszivárgott" hatások. (Minden bizonnyal ide sorolható számos gomba, például az őzlábgombák népi fogyasztása, illetve a
