Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Szabó Katalin: A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a fővárosi lapok tárcarovatában, a 19. sz. második felében
sel. Hasonló, anyagcsere értelemben használták az anyagforgás kifejezést is. Az a próbálkozás, hogy az életerő kifejezést „átmentsék" és anyagcsere tartalommal ruházzák fel nem sikerült Az „életerő" kifejezés azonban megmaradt nyelvünkben, orvosi szótárakban „vitalitás" jelentéssel szerepel, de ennek semmi köze nincs a vitaiizmushoz. Az Életerő című tárca jó példája annak, hogyan követik a nyelvi megnyilatkozások a tudomány változásait; de jól példázza azt is, milyen jól előkészített volt már a magyar természettudományos szaknyelv a 19. század második felében. A magyar természettudományos szaknyelv kiegyensúlyozott alakulásához nagyban hozzájárult az Akadémia és Eötvös Loránd munkássága is, aki többek mellett, Szily Kálmánnal egyetemben tett sokat az egységes, modern természettudományos szaknyelv meghonosodásáért. A kiegyensúlyozottságon pedig azt értették, hogy törekedtek ugyan a magyar szaknyelv pallérozására, alakítására, új szavak meghonosítására, de ugyanakkor óvtak attól, hogy az újítók túlzásokba essenek. E kérdésről Szily a Természettudományi Közlöny hasábjain is értekezett. Véleménye szerint mindaddig, míg egy tudományos tárgyra, vagy kifejezésre nem születik határozott értelmű, világos magyar név, „tartsuk meg , ha szükséges, úgy, hogy a magyar szóképzőknek és ragasztékoknak elfogadására alkalmasabb legyen, a nélkül mindazonáltal, hogy azt nevetségesen megcsonkítanák''' 21 . Az Életerő című tárca azonban elsősorban csevegés az élő anyag tulajdonságairól, nem pedig tudományos eszmefuttatás. A könnyedség, a képi, plasztikus kifejezésre való törekvés megvalósulása, a metaforikus megfogalmazás, a hasonlatokkal dúsított ábrázolás a szerző tollát dicsérik: ,A régibb élettan tudatlanságéinak szüksége volt a titokteljes életerő tisztességes fátyolára; de az ujabb tudomány már kissé megszellőztette a redőzetet, mely az istennő arcát födi, és a melyen oly sok kéz tépelődik, hogy vonásaiban csak új meg új ráncokat ejtsenek" - írta Almássi. Almássi Benő Melegség és mozgás 22 című, a Fővárosi Lapokban megjelent tárcája szintén az élettan új vívmányaival próbálta megismertetni olvasóit. Az említett tárca a testek, az élőlények hőmérsékletével foglalkozik, külön kiemelve az emberre jellemző összefüggéseket. Talán a téma megközelítése, sokszínűsége miatt is, a szerző igen egyszerű szerkezeti megoldást választott. Az általánostól indul ki, mint egyedit emeli ki az embert, majd az állatvilág jellemzőit konkrét példákon áttekintve újra az emberhez ér. A didaktikus intenciót nehezen tudja elfedni ebben a tárcájában a szerző. Kórtani csevegés alcímmel illette Almássi A meleg hideglelésről című tárcáját, amelyet 1867-ben jelentettek meg a Fővárosi Lapok hasábjain. Az alcím minden bizonnyal kellően meghökkentő, de maradéktalanul tükröződik benne a szerzői szándék, hogy a köz számára is érthetően, ha lehet, izgalmasan és könnyeden beszéljen egy komoly témáról. Mielőtt azonban - elrettenve a címtől és az alcím ígéretes csevegését figyelmen kívül hagyva - a feltételezett olvasó továbblapozna, vagy félretenné az újságot a szerző maga, „személyesen" marasztalja olvasóját a tárcánál: Nevetséges! Ez a tárcaíró talán azt hiszi, hogy nekünk, jámbor olvasó közönségnek, már ilyen badarságból is tálalhat. Körülbelül így hallom olvasóimat cikkem címének olvasása után nyilatkozni. De ne méltóztassék azért e lapot 21 Szily K.: A természettudományi műnyelvről. Természettudományi Közlöny 1879/121. 329-345. 22 Almássy B.: Melegség és mozgás. Fővárosi Lapok 1867/268. 946-947.
