Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Szabó Katalin: A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a fővárosi lapok tárcarovatában, a 19. sz. második felében
félrevetni. Csak egy parányi türelmet kérek - talán sikerülni fog nekem cikkem elmének igazolása." Almássi ebben a tárcában is a fokozatosság, a világos fogalmazás és a logikus felépítés elvét követi. Kitér ismert, vagy kevéssé ismert, de nem túl bonyolult tényekre, melyek oldják a téma komolyságát és megóvják attól, hogy túlságosan „tudományos" legyen írása. A szerző ebben a tárcájában a testhőmérséklet és a lázak különböző fajtáiról értekezik, amit közérdeklődésre számot tartó információkkal is kibővít. Ilyen külön kis betétként jelenik meg a láz méréséről és a lázmérőről szóló rész, melyben felsorolja a lázmérők fajtáit és fokbeosztásukat is, közben azért reméli, hogy a Jiévmérőnek e rövid ismertetéseért nem fog a becses olvasó neheztelni." Ehhez hozzá kell tennünk, hogy ebben a korban a láz mérése és a lázmérő használata koránt sem volt a mindennapokban olyan elterjedt, mint gondolnánk. A testhőmérséklet első objektív megállapítása egy olasz orvos, Santorio nevéhez fűződik az 1600-as évek közepéről. Anton de Haen (1704-1776), a Bécsi Egyetem gyakorlati orvostan professzora nagy lépéseket tesz a diagnosztika területén, amikor szorgalmazza, több más mellett a lázmérő rendszeres diagnosztikai vizsgálatát. A diagnosztikai célból végzett lázmérés a 19. században válik mindennapos klinikai gyakorlattá, mint írják a korszakról, az orvostudomány is reális tudománnyá vált, s a beteg szubjektív élményei helyett, mérések segítségével igyekeztek felállítani a diagnózist. A láz jelensége tehát, mint tünet fogalmazódik újra, és „...a régi értelemben nem jelenthetett többé önálló betegséget. Ugyanakkor a láz, mint kóros anyagcsere és energetikai állapot, ezen időszak 23 egyik központi kérdése volt" 24 A tárca a testhőmérséklet, illetve a láz jelentőségének köztudatban való tudatosítását szolgálja úgy, hogy gyakorlati útmutatót is ad a mérés módját és technikai kivitelezését illetően. Teszi mindezt a mértéktartás és a közérthetőség szabályait szigorúan betartva, de témájának komolysága ellenére igyekszik megfelelni a tárca követelményeinek is. Az „Almássi Benő-sorozat" utolsó elemzendő darabja A bonctan haszna 25 című tárca, annak ellenére, hogy ez a darab nyitja meg a sorozatot 1867 elején. A bonctan haszna mintegy bevezeti az utána következő tárcákat, felkészíti az olvasót, mit várhat a szerzőtől és milyen haszna lesz annak az időnek, melyet tárcái olvasására szán. A tárca azonban nemcsak a bonctan lehetséges hasznát ecseteli. Kiváló korképet, korrajzot ad. A szerző ismeri a modern tendenciákat, lelkesedéssel beszél róluk, ugyanakkor jól látja a hiányosságokat is, pontosan felismeri a javításra, jobbításra, kiegészítésre szoruló területeket. Milyennek látja a maga korát Almássi? „Olyan korszakban élünk, melyben [...] már nem igen szeretünk megelégedni a mindennapiassal, a közönségessel. [...] Kedveljük a fölületességet, túltesszük magunkat a szőrszálhasogatáson, s mégis vannak remekeink. [...] Megvetjük a szobatudákosság sápadt pedantériáját, könnyelmű kacagással haladunk előre, mégis alig létezik szakma, melyről beszélni ne mernénk s Ítélni ne szeretnénk. A tudomány, a művészet, az iparűzlet, de leginkább a társaséletujabb időben ily színezetet öltött." - írja a szerző. Tömör és lényegre törő, kellő önismerettel és némi „nagyképűséggel", csekély 23 Ti. 1860 és 1875 között. 24 Birtalan Gy.: A tudományos belgyógyászat Magyarországon a liazai szaklappok adatainak tükrében 1831 és 1910 között. Bp., 2001. 43. 25 Almássi B.: A bonctan haszna. Fővárosi Lapok 1867/28. 110-111.
