Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)
KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Szabó Katalin: A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a fővárosi lapok tárcarovatában, a 19. sz. második felében
zökben határozza meg: „Hazánk tan- és nevelésügye most jó kezekben van. Reméljük tehát, hogy iskoláink nem sokára új lendületnek fognak örvendhetni, és a tudományok minden ágára kifog terjedni a közoktatási minisztérium figyelnie. Addig tegyük meg kötelességünket és - a mint lehet - népszerűsítsük a tudományt'''. A szerző további írásai már sokkal inkább magukon viselik a tárca ismérveit, bár a témák sajátságaiból eredően folyton feszítik annak kereteit. A Mi az ember?, Mi az élet? és Mi a halál? című tárcák egymásra épülő sorozatban jelentek meg. Már a címben megfogalmazott kérdések is utalnak arra, hogy a szerző szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor a tárca határai közt próbálta kifejteni nézeteit a felvetett témákban. Mégis, mi sem természetesebb, minthogy a népszerű tárcarovatban jelenjenek meg e komoly témában írt eszmefuttatások. Vajon más rovatban e címeket látva nekirugaszkodott volna-e az átlagos olvasó az olvasásnak? Almássi bravúrosan oldotta meg a feladatot; könnyeden ír, elbűvölően cseveg, miközben a legújabb tudományos eredményeket ismerteti olvasóival. A Mi az ember? 15 című tárca a sorozat első darabja. Ha azt gondoljuk, hogy a szerző valóban adekvát választ akart adni erre a megválaszolhatatlan és összetett kérdésre, nagyon tévedünk. Almássi valószínűleg tisztában volt lehetőségei határaival, nem véletlenül fogalmaz úgy, hogy „»nagy fába vágom fejszémet, « de bízom művelt olvasóim kitartásába és szives elnézésébe, bátran fogok föladatomhoz.'''' A szerző együttgondolkodásra hívta a korabeli olvasókat, és lépésről lépésre vezette őket egy nagyon világosan megfogható gondolatfonal mentén, mindeközben a csillagászat, a fizika, a biológia legújabb eredményeit is ismertette, ezekre hivatkozott. Tette mindezt úgy, hogy a tárca íve egyszer sem tört meg, a korabeli olvasó vélhetően egyszer sem érezhette terhesnek, túlzott mennyiségűnek az adathalmazt, amivel szembesült. Almássi igen érdekesen, egészen távolról, a végtelenből indulva, a világűr elképzelhetetlen tereit, időit és számait figyelve vonta a maga és az olvasó tekintetét azokra a parányokra, melyeket a Föld nevű bolygó és rajta az ember jelentenek a világűrhöz viszonyítva. Nyilván, hogy ebből a perspektívaváltásból érhető el leghatásosabban az eredmény, azaz, így szembesíthető leginkább a magát a világ urának képzelő ember a saját esendő voltával. Almássi szerint az ember bármennyire is uralja környezetét kiszolgáltatott, nincs szabadsága, függetlensége; mindennemű földi hatalomnak és anyagi befolyásnak lévén alávetve". Itt azonban nem állt meg a szerző, tovább szűkítette a látóhatárt az olyan parányi lényekig, melyek csak nagyítóval láthatók, hogy aztán újra visszatérjen az emberhez, mint az elképzelhetetlen nagyságú világűr és elképzelhetetlen parányi mikrokozmoszok megfigyelőjéhez. Almássi eszmefuttatásában a 19. századi gondolkodás alapvonulatai tükröződnek, hiszen a gondolkodás legmagasztosabb formájának az istenről való gondolkodást tartotta, melynek eredményeként „nemcsak az Úr szavát halljuk bensőnkben lelkiismeretünk által tolmácsolva, hanem (a mennyire korlátolt földi álláspontunktól kitelik) ama törvények ismeretéhez is jutunk, melyek szerint a csillagokat pályájukon vezényli." Mint ahogyan a legtöbben ebben a korszakban - és a fenti idézetből ez ki is tűnik - Almássi is tökéletesen összeegyeztethetőnek, sőt egymásból következőnek tartotta a vallást és a tudományos kutatásokat, az új természettudományos eredményeket. Az ilyen típusú megközelítésnek természetesen megvoltak a maga előzményei, és találunk erre vonatkozó kísérleteket az egyházon belül is. 15 Almássi B.: Mi az ember? Fővárosi Lapok 1867. 4.sz. 234-235.
