Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
Ezért nem lett volna felesleges, ha a szerző néhány sort áldozott volna ennek ötven oldalas tanulmányában. Enyedi munkája szigorúan tudományos mű, mely jól tükrözi Itáliában szerzett alapos humanista műveltségét. Ebben, a végül is orvostörténeti periodicumban megjelent nagyon érdekes - teológia-, filozófiatörténeti esszében szívesen olvastam volna a nagyfeszültségű szerző tollából némi utalást arra vonatkozóan, miképpen befolyásolta a socinianizmus teológiája, még inkább filozófiája, Spinoza ideáival a korszak orvosi gondolkodását: különösen Boerhaave szemléletének kialakulásában lenne ez érdekes. Annál is inkább, mert tudjuk, éppen Spinoza egyes ideái a socinianizmusban sokkal nagyobb mértékben befolyásolták a német korai felvilágosodást, és részben a magyart is, mint Európa más országaiban. Középkori szövegek meghatározása, értékelése különösen nehéz, ha az idők folyamán bekövetkező alakváltozások elmossák a szöveg kontúrjait. Ez nemcsak a késői, részben misztikus szövegekre, vagy szájhagyományból nőtt költői írásokra áll, melyeknél ez jól ismertjelenség, hanem a szakpróza irodalmára is. Ezeknek jó szándékú, teljességre törekvő kompilátorai bámulatos ügyességgel sorolnak kiegészítő darabokat, quasi pótlásokat a szövegbe, amint arra G. Keil már csaknem négy évtizede, doktori disszertációjában rámutatott. (G. Keil: Der „Kurze Harntraktat" des Breslauer ,, Codex Salernitanus" und seine Sippe. Med. Diss. Bonn, 1969, 7.p.) Mások részletvizsgálatok révén, pl. olyan receptgyűjteményeket hasonlítottak össze, melyek egyházatyáktól származó - „azonos" - citátumokat tartalmaztak, s noha a szövegek meghatározott rendszer szerint egymásnak megfeleltek, a változó szövegek mindig új kombinációkat mutattak. A szakpróza a gyakori használat folytán gyakran mutat nemcsak alakváltozást, de „új" szövegrészeket, s nem utolsó sorban, valóban új ismereteket tartalmazó bővítményeket is. Mindez megnehezíti a középkori orvosi szövegek forrásként való meghatározását. Szükségessé válik tehát ennek időnkénti revíziója. A szövegváltozás - torzulás problematikája különösen jellemzőnek tűnik az Antidotarium Nicolai esetében, mely a középkori szakpróza egyik legjelentősebb, legbefolyásosabb kézirata. A kéziratokon túl már ősnyomtatvány formájában és számos 16.-17. századi nyomtatványban - a 18. századig mintegy alapja volt a gyógyszerkönyveknek. Studien zum 'Antidotarium Nicolai' anhand der ältesten Handschriften című alapos, csaknem 60 oldalas tanulmányában Francesco J. M. Roberg, a marburgi egyetem középkori történeti intézetének munkatársa, a legrégibb kéziratok, valamint az editio princeps alapján vizsgálja az eredeti szövegeket, egybevetve a késői és a legújabb kiadásokkal. Rámutat arra a nem csekély zavarra, ami mind a szerző személyét, mind a szöveget, annak keletkezési idejét illetően már a középkorban e téren volt. Az eredeti 13. századi kéziratok szövegei, és a későbbi változatok a szerző analitikus kommentárjaival, jól mutatják, milyen óvatosan kell kezelni a ma már könyvtárnyi szekundér literatura mellett - vagy talán ellenére - a középkori szakprózát, mint forrást. A gyógyszerként használt anyagoknak az irodalomban tükröződő bősége a praktikus felhasználás számára a szűkítést, rövidítést, összevonást tette szükségessé már a 13. században. Létrejött így egy 60-70 antidotáriumból álló corpus, amit a Uber iste szerzője Usuales-ként ismer. A korszakonként változó, bővülő, majd szűkített változatok alakulását kíséri végig a szerző magyarázataival az alapkéziratokból Copho Ars medendi-)én át az Antidotarium Nicolai utolsó, már pharmacopoeaként megjelenő változatáig. A könyvnyomtatás gyors elterjedése némileg háttérbe szorította a 16. század első két évtizedének kéziratos szakprózáját. Ennek következtében számos orvosi kézirat csak későn került a kutatók kezébe. Ilyen az az 1511-ből származó kódex is, melyet Gerhard Helmstaedter ismertet (Medikation mit Heilkräutern in einem Manuskript von 1511). Ez a 454 oldalas kézirat herbáriumból, betegségregiszterből és receptariumból, valamint desztillált vizeket és gyógyborokat leíró részekből áll. Szerzője (vagy legalább is leírója) Brauweil (Felső-Rajnavidék) bencés kolostorának szerzetese, Henricus Breyell. A szerző meghatározza a codex szövegpozícióját, beillesztve a llerbariamonográfiák sorába. Megállapítja, hogy bár lényegében a „Simplicia"-próza receptioja, azoknál jobban tükrözi a kor erre vonatkozó orvosi irodalmát. Transcriptios példái valóban erre engednek következtetni. A természettudományok, főleg a biológiai disciplinák és az egészségtan oktatástörténetével, tankönyveivel foglalkozó kitűnő monográfia és tanulmányai révén jól ismert szerző H. P. Michael Freyer /munkáiról, könyveiről szóló recensiomat Id. Comm. Mist. Artis Med. 170-173.(2000) 207-212, valamint 178-181. (2002) 253], a „biológia"-tanítás népiskolai bevezetésével ismerteti meg az olvasót (Naturkunde an europäischen Primarschulen 1770-1945). A részleteiben is tárgyalt időszak a 18. század utolsó harmada és főként a 19. század. A biológiai tárgyak elemi iskolai tanításának történetéről eddig keveset tudunk, tanulmánya hiányt pótol. Freyer másik itt megjelent tanulmányának (Zur Geschichte der Schulhygiene) középpontjában a 18.-19. század iskolai hygieniájának tanítása és annak irodalma áll. Nem igen hiszem, hogy lenne belgyógyász vagy sebész, akinek kórházi gyakorlatában ne okozott volna fejtörést az abdominalis idcgentestgranuloma, amit a tankönyvek „Schloffer-tumor" néven tartanak nyilván.
