Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - SEBESTYÉN Gyula: Betekintés Székelykeresztúr és vidéke orvosi múltjába

Ugyanilyen ok miatt csak szórványos patikai alkalmazása volt a porrá tört szamártrágyának borban vagy pálinkában feloldva, néhány kortyot megitatva a vérzésben szenvedő beteggel. De még e sorok írójának is nem egy betege állította határozottan, hogy a sárgaságát attól kapta, hogy egy kóbor kutya megugatta az utcán. Vagy: fiatal leány arca szépségét tartósan megőrizhesse, reggelente mosdóvízként a saját vizeletét használta fel. A himlő megelőzésének módja a következő volt: férfi, nő vagy gyermek a gatyáját egy éven át a fonákján kellett viselnie, hogy meg ne kapja a betegséget. A szúrt vagy vágott sebre a pókhálót ajánlották: „a seb bekötözendő pókhálóval", majd erre tiszta ruhát kell csavarni. Vagy ilyen céllal alkalmazták a falról lekapart mészport, amit a sebre hintettek. Szemmel való megrontás ellen igen népszerű volt a vízvetés gyógymódja, amely abból állt, hogy egy csésze kútvízbe két-három, kályhából kivett, izzó parazsat dobtak. A szén hatására a víz enyhén szürkére színeződött, s ebből a folyadékból kellett naponta többször is néhány kortyot elfogyasztani. A kisgyermek éjszakai álomból való felriadásának elterjedt ellenszere volt az ólomöntés. Vasedényben néhány dekányi ólmot kell megolvasztani, majd lapos, ugyancsak fémedénybe kiöntve az ólom szétfolyva megszilárdul. így különböző formák alakulnak ki. A hozzáértő javasasszony emberi fejek formáit olvassa ki belőle, olyan személyét, aki a gyermek megrontója. Ennek függvényében állították elő a több növényből álló "gyógyitalt". A szemhéjon keletkező jégárpát (Hordeolum), ami gyulladás következtében jön létre, és valóban árpaszemnyi gennyképletet alkot, ekképpen aratták le: „A javasasszony vett egy kést, és bizonyos varázsigék mormolása közben néhányszor végighúzta a kést a beteg szemhéjon. " Ezzel a müvelettel remélte a jégárpa gyorsabb elmúlását. A házi patika helye a "tiszta" szobában volt, egy külön szekrényben, az almáriumban. E fejezet lezárásánál kénytelen vagyok S. Goulard-m hivatkozni, aki a kérdést ekként dönti el: "Az olvasó ítéletére bízom, hogy a tudományos köntösben tetszelgő sok orvosi babonából azt higgye el, amit jónak lát. " Városunk okleveleiben közfürdőről is olvashatunk, melynek személyzete - a fürdősök bizonyos orvoslással is foglakoztak: érvágással, köpülyözéssel, masszírozással, sőt néha rándulások, ficamok és törések kezelésével is. A 16. és 17. századi feudális Erdélyben a régi szász városi réteg szabadon őrizte pozícióját (a különleges, kiváltságlevelekkel, úgynevezett fundus regiusként kapott területeken). Kétségtelen, hogy a középkori Erdély első orvosai is a szászok közül kerültek ki. Az erdélyi magyar orvosokra vonatkozó legrégebbi adataink a 16. századból származnak, noha valószínűnek látszik, hogy ezt megelőzően is voltak erdélyi magyar orvosok. A rendelkezésünkre álló adatok azonban erre vonatkozóan nem megbízhatóak. A bábaság szabályozása szintén teljesen hiányzott. Csupán a tapasztalatra támaszkodó bábaasszonyok, gyakorlattal rendelkező öregasszonyok foglakoztak, úgy, ahogy tudtak, a szülészettel. Nincs történelmi adatunk arra vonatkozóan, hogy bárki is kérte volna valamely orvos vagy sebész segítségét nehéz szülés esetén. Az orvosi teendőket, mint annak idején mindenütt, itt is borbélyok látták el. A borbélyorvosokra vonatkozó legrégebbi adatunk 1607-ből származik. Egy Kadácsban lakó leánykának egy kutya kiharapta a lábikráját és a sarkát. A feljegyzés szerint a borbély a kutyát is