Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - FAZEKAS Tamás: Rusznyák István szegedi belgyógyászati klinikája

RUSZNYÁK ISTVÁN SZEGEDI BELGYÓGYÁSZATI KLINIKÁJA FAZEKAS TAMÁS ,Az élőknek méltányossággal tartozunk, a holtaknak csak az igazsággal." (Voltaire) A 19. században Bécsben működő (Skoda, Rokitansky, Hebra és Schuch nevével jelzett) orvosi iskola tevékenysége elsősorban a kórbonctani-morfológiai klinikai szemléleten és a mindenre kiterjedő fizikai diagnosztikán alapult. Joseph Skoda (1805-1881) tökéletesítette a kopogtatás (perkusszió) és a hallgatódzás (auszkultáció) diagnosztikai módszerét és a patológus Kari Rokitanskyval (1804-1878) együttműködve ellenőrizték a meghalt betegek kórbonctani elváltozásait. A bőrgyógyász Ferdinand Hebra (1816-1880) a dermatológiát kórbonctani és szövettani vizsgálódás tárgyává tette, Franz Schuh (1804-1865) a sebészet és a patológia összekapcsolását szorgalmazta. Az egész évszázad medicinájára rányomta bélyegét a nagy német patológus, Rudolf Virchow (1821-1902) munkássága és tudományos elmélete, a mikroszkópos vizsgálatokon alapuló kórbonctan („sejtkórtan"). Ezen orvosi iskola hagyományait ápolták idehaza a Pziryesz-orvosdianasztia tagjai és a szegedi belgyógyászati katedrát először elfoglaló id. Jancsó Miklós. Ezen „kórbonctani korszak" ellentéteként már a 19. század közepén föltűnt egy új klinikai élettani irányzat, melynek fő propagálói vezető német klinikusok, Karl August Wunderlich (1815-18771 Ludwig Traube (1818-1876) és Adolf Kussmaul (1822-1902) voltak. Az irányzat képviselői az élettani funkciókat vizsgáló módszereket helyezték előtérbe (lázmérés, gyomorszondázás, vértelen vérnyomásmérés) és hangsúlyozták, hogy a betegségeket kórfolyamatokra bontva kell elemezni. Kezdetét vette a testnedvek vegyi elemzése („laboratóriumi medicina"). Az élettani-funkcionális szemlélet a klinikai diszciplínák közül a legharmonikusabban a belgyógyászatban jutott érvényre: Németországban Gustav Bergmann (1878-1955), nálunk báró Korányi Sándor (1866-1944) klinikáján képviselték a legmagasabb szinten. Ezek az orvosi iskolák a patomechanizmusok klinikai-élettani elemzését egyre pontosabb módszerekkel (minőségi és mennyiségi laboratóriumi-kémiai vizsgálatok, kolloidkémiai meghatározások, kimográfiás technikák, EKG) folytatták. Korányi fölismerte, hogy bizonyos élettani és kórtani funkciók szorosan kapcsolódnak egymáshoz, s egy részfolyamat hibája egy másiknak a kisiklását idézheti elő (patofiziológiai circulus vitiosus). A kóros részfolyamat korrekciója megszakíthatja az „ördögi körforgást" és a gyógyulás irányába terelheti a lefolyást. Általában a szervezetben észlelhető kiegyenlítő mechanizmusok támogatására törekedtek, de a 20. század első évtizedeiben már megjelentek a tudományos alapokon nyugvó gyógyítás (kemo- és immunterápia) lehetőségei is. A Korányi Sándor vezette pesti III. belklinika ennek a racionális, szintetizáló, funkcionális szemléletű belgyógyászatnak egyik középkelet-európai bástyája