Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - KARASSZON István: Hermeneutika és diagnosztika a bibliai Sámson-történetek példáján bemutatva

vette volna. Ezzel szemben azt olvassuk, hogy éjfélig aludt, majd éjfélkor fölkelt, kiszakította helyéből a város kapuját, és fölvitte a városkaput a hegytetőre. A fizikai teljesítmény ismét a lehetetlennel határos. Az érdekesség itt az, hogy ha Sámson nem vette észre a rá leselkedőket, akkor miért tette mindezt - erődemonstrációról aligha lehet szó, hiszen azt inkább fényes nappal, nagyközönség előtt szoktuk művelni. A károkozás ismét nem elegendő magyarázat, hiszen ekkora erőfeszítés révén sokkalta nagyobb bajt is lehet csinálni. Megjegyzendő, hogy az „éjjel" szó itt valószínűleg nem éjjeli 12 órát, hanem inkább hajnali 3 órát jelent (ez ui. az éjszaka közepe a héber időszámításban) - ekkor inkább valamilyen rohamszerűen jelentkező dühkitörés lehetett Sámson tettének mozgatója. Egyéb indok híján még ez a magyarázat tűnik legelfogadhatóbbnak! A fentiek alapján, azt hiszem, bizton elmondhatjuk, hogy Sámson nem tartozott az általunk „normálisnak" nevezett emberek sorába. Nem csak nagy ereje, de olyan sajátos pszichikai konstitúciója is volt, amit mai orvosok bizonnyal tudnának klasszifikálni, s valószínűleg a pszichiátriai megbetegedések közé sorolnának. Nem kísérlem meg a diagnózist, de a szimptómákat hadd összegzem: • Sámson nem egyszerűen erős ember volt. Sehol nem olvasunk termete feltűnő nagyságáról, de arról sem, hogy normális körülmények között az emberek megtapasztalták volna hatalmas erejét. Mindig csak arról értesülünk, hogy egy bizonyos összefüggésben valami hatalmas erő volt benne. Ez pedig rendszerint valamilyen érzelmi elragadtatottsággal állt kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy egy normálisnak látszó ember hirtelen fékezhetetlenül erős lesz - egy rohamszerűen jelentkező eset kapcsán. A jelenség, úgy gondolom, ismert. • Sem a dühkitörések okai, sem pedig az agresszió szenvedő alanyai nem igazodnak a racionális összefüggésekhez. Sámson nem azokon tölti ki bosszúját, akik haragra gerjesztették (kivéve, természetesen, az utolsó nagy tettét: Dágón templomának lerombolását). A hatalmas tettek nem is annyira bosszúállás-jellegűek (bár ezt a szót említi a Biblia), hiszen az elszenvedett sérelem és az okozott kár messze nem áll arányban egymással, hanem inkább a dühöngő pusztítás jellegét öltik. • Az irracionális őrjöngés szenvedői nem is mindig emberek, hanem - környezet híján állatok is. Főleg a rókák összekötözése és meggyújtása utalhat valamilyen szadista hajlam megnyilvánulására. • Úgy tűnik, a dühkitöréseknek nem mindig volt kiváltó okuk. A gázai városkapu kiszaggatása aligha magyarázható bármilyen indokkal - még mondvacsinált okot sem találhat Sámson, mint a rókák összefogdosásánál. Nincs is megadva semmilyen ok. Ezzel szemben éjjeli rohamként jól magyarázható ez a mindennapinak aligha mondható tett. • A különböző erőszakos cselekedetek teljes társadalmi izoláltsághoz vezettek. Talán föltételezhetjük, hogy Sámson akarata ellenére - a társadalmi integrálódás igényét főként a 14. fejezet elején kivehetjük a történetből. Mindenesetre teljes dementálódást állapíthatunk meg a 15. fejezet végére. Bizonnyal ez is a kórképhez tartozik. Az elbeszélések nyilván mutatják, hogy a filiszteusok veszélyes embernek tartották Sámsont, s ha meg nem is ölték, de megpróbálták ártalmatlanítani. Zárásul még néhány szót! A bibliai elbeszélés Sámsona tragikus hős, aki ugyan hibákat is elkövetett, mégis Izrael megmentője. A fentiekben azt a gyanúmat fejtettem ki, hogy az elbeszélés alapján bizonyos pszichikai deformációkra is következtethetünk Sámson nem