Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
szolgálhattak az említett, azonosnak vagy rokonnak tartott kórformák megjelölésére. Ha ez igaz, akkor a magyar etnikum peremén élő szomszéd népek őrizték meg a régibb elnevezést ( ohen, oganj stb). A tüzes később, az új nevek megjelenésével a jelzős szerkezet része lett, illetve a Szent Antal nevéhez kapcsolódott. A könyv VI. fejezete átfogó képet nyújt a magyar, a délszláv, a szlovák, az erdélyi román, a német népi orvoslásban fennmaradt betegségmegelőző hiedelmekről és eljárásokról valamint gyógymódokról is. A rácsiholással gyógyítás a szomszédos népeknél csaknem teljesen hiányzik, a magyarban sem ismerünk mind ez ideig más betegségre rácsiholásos gyógymódot. A tűzzel, a füstöléssel, a vörös (piros) színnel és a liszttel való gyógyítás egyenetlen eloszlásban és kevés kivétellel - szinte az egész nyelvterületen ismert. A ráolvasások egy komplex gyógyító eljárás részeként töltik be funkciójukat. A teljes magyar anyag bemutatásától Grynaeus Tamás eltekint; kizárólag a Pócs Éva Magyar ráolvasások I—II. című, 1985-ben megjelent munkájában nem, vagy nem részletesen szereplő Szent Antal tüze elleni ráolvasásokat közli típusszámuk szerint csoportosítva. A növényi és egyéb orvosságok vizsgálata több meglepetéssel is szolgált, ezért külön alfejezetben tárgyalja őket a szerző. A más, Szent Antal tüzének nevezett kórformákat vizsgálva feltűnő a sokszínűség: a borvirágos orrtól az övsömörig, a napsütéstől kipirult arctól a családi viszályig sok mindent jelölnek a Szent Antal tüze fogalommal. „Ha tehát elfogadjuk, hogy a magyar hiedelem- és szokásanyag lényegét tekintve nem egyezik szomszédainkéval és a beköltözött nemzetiségekével, ezzel szemben valamelyest magyar - román hatás kimutatható (orbánc neve!), akkor valószínűnek látszik, hogy a nyelvészeti adatok alapján feltételezett déli és nyugati hatás erős és kialakult magyar hiedelem-szokásrendszert ért, melyet nem, vagy csak részlegesen, felületesen tudott átalakítani" - állapítja meg Grynaeus Tamás. Feltűnő, hogy a hagyományos közösségekben a Szent Antal tüzét gyógyító specialisták kiválasztásában - az összes többi esettől eltérően - a keresztnévnek döntő szerepe van: elsősorban az Antal nevü egyének közül történik, névmágiás alapon. Moldvában és Gyimesben ezt a betegséget nők is gyógyíthatták. A mai gyakorló orvosok a felmérés tanúságai szerint - már nem, vagy csak elvétve találkoznak a Szent Antal tüze betegségnévvel. Találkoznak-e a fogalom által meghatározott betegséggel? A válasz - igen! A szerző - orvos lévén - felhívja a figyelmet a szintetikus ergotkészítményekre, az úgynevezett ergotalkaloidákra, amelyeket elsősorban a nögyógyászatban alkalmaznak, és amelyek a nem körültekintő adagolás esetén az ergotizmussal azonos tüneteket idéznek elő. A gabonából készült nyers növényi táplálékok - egyébként napjainkban ezek igen népszerűek - ugyancsak veszélyesek lehetnek, ha gyártásuk során nem kellően tisztított alapanyagot használnak fel. Kótyuk Erzsébet Karpinski, Andrzej: W walce z niewidzalnym wrogiem. Warszawa, Wydawnictwo Neriton - Institut Historii PAN, 2000. 447 p., ill. Karpinski könyve a 16-18. században a lengyel lakosságot sújtó járványok történetének első, teljességre törekvő összefoglalása. A közismert történész bevezetésképpen vázolja az újkori lengyel történelem főbb eseményeit, bemutatja a fontosabb városok - Krakkó, Poznan, Varsó, Vilnó, Lwów-Lemberg, Gdansk, Lublin - egészségügyi helyzetét. A szerző a nyomtatott források mellett, a fellelhető levéltári dokumentumokat is feldolgozta: számadások, jegyzökönyvek, közigazgatási, egyházi iratok, végrendeletek, krónikák, bírósági akták alapján kísérli meg rekonstruálni a kor epidemiológiai állapotait. A kötet három részből áll: az első rész a 16-18. századi városok járványos és fertőző betegségeit jellemzi, azonosítja, leírásaikat veti össze a modern orvosi ismeretekkel, majd a járványok kronológiáját állítja össze. A bizonyítékok alapján elmondható, hogy a 18. század végéig lengyel földön a pestis maradt az elsőszámú közellenség, ám emellett súlyos veszteségeket okozott a tüdővész, a rendszeresen támadó tífusz, a himlő és sok egyéb fertőző betegség is. A pestisjárványok a korabeli Lengyelország nagyobb városaiban nagyjából 3-4 évente ismétlődtek! A második rész a vidéken pusztító járványok és a velük küzdő egészségügyi intézmények történetét ismerteti. A helyi és egyházi hivatalok és intézmények mellett országos hatáskörű hivatalokat is létrehoztak, amelyek feladata a járvány terjedésének megfékezése, a lakosság mozgásának korlátozása, a prostitúció és a koldulás visszaszorítása, illetve a már megfertőzöttek - otthoni vagy tábori kórházi - elkülönítése volt. A helyes táplálkozással, hügiénével kapcsolatos ismeretek terjesztésében az orvosok mellet a papok is fontos szerepet játszottak. A halottakat külön erre a célra kijelölt járvány-temetőkben helyezték el. A betegségek kezelésében azonban jobbára a hagyományos módszereket - érvágás, hánytatás, izzasztás, füstölés - alkalmazták.
