Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Walsa Róbert: „Az egyetemi rövidített tanfolyamok" története. A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem keretében Egyesített Orvostudományi Kar — Breslau-Halle, 1944-1945

jegyzeteim szabályszerűen két gondolatkör között vergődtek, részben az otthonról szivárgó hírekről, amelyek közül ki kellett választanunk a legvalószínűbbet, a leginkább hihetőt és amelyeket azután képzeletünkkel egészítettük ki attól függően, hogy aznap éppen mennyire lehettünk derülátók. A leggyötrőbb a tehetetlenség érzése volt, a kiszolgáltatottság, de nem volt rá sem vigasz, sem magyarázat. Figyelmünk lekötése céljából, végre ismét megindultak az egyetemi előadások a harmadik emeleti nagyteremben, ahová reggelente papucsban, melegítőruhában kaptattunk fel, magunkkal cipelve valamilyen ülőalkalmatosságot vagy a földön kuporogva hallgattuk reggeltől délig az egymást váltó professzorokat, akik rövid ebédszünet után folytatták előadásaikat. Csupán néhány alkalommal szorongtunk az egyetem szűkre szabott előadótermeiben. Kikapcsolódásként egyedüli lehetőségünk volt a séta és a mozi. Ritka örömeinket úgy ünnepeltük, hogy moziba mentünk, ahol a helyiség hidegét legfeljebb a közönség lehelete enyhítette. Naplómban feljegyeztem, hogy a filmet kísérő híradóban (Wochenschau) hetenként többször is módunk volt „végigélvezni" a német fegyverek győzelmével kérkedő beszámolókat, bár pusztán a térképre tekintve ennek éppen az ellenkezője vált nyilvánvalóvá. Az egyetemről jövet délutánonként megrohantuk a helyi napilap, a „Mitteldeutsche Nazionalzeitung" Riebeck-Platz-i kiadóhivatalát, ahol addigra már kifüggesztették a napi hadijelentést (Wehrmachtbericht) és ahol a közönség a hidegben topogva és fogcsikorgatva olvashatta a frontok helyzetéről szóló hazug túlzásokat és koholmányokat. A Führemsk tulajdon fülével kellett volna hallania, ahogyan a halleiek a hadijelentéseket kommentálták. A város és Hitler viszonya közismerten nem volt felhőtlen, amiről mi persze csak utólag szerezhettünk tudomást: Hitler egész országlása alatt mindössze egy ízben, 1932-ben, választási hadjárata alkalmával, a nagy munkanélküliség idején járt Halléban, ahol magasra emelt munkásöklök fogadták, gépkocsiját felfordították, a hangerősítő kábelének elvágásával megakadályozták, hogy uszító választási beszédét elmondhassa, végül kikergették a városból, ahova soha többé nem tette be a lábát. De gondoskodott róla, hogy a városból eltávolítsák Heinrich Heine szobrát. Nevezetes expresszionista képzőművészeti gyűjteményét a birodalmi propagandaminiszter, mint „elfajzott művészeti szemetet" elkoboztatta és külföldön elkótyavetyéltette: F. Marc, O. Kokoschka, E. Nolde és mások műveivel. A Harmadik Birodalomban Halle városát „Közép-németország vörös szíve "-ként tartották számon [24, 26]. Szorongásainkat csak fokozta a hír, hogy február 13—14-én Drezdát — ahol a „rövid tanfolyamok" mérnökhallgatóinak tekintélyes részlegét helyezték el — öt, igen súlyos légitámadás érte, 35 000 halottat hagyva a napokig égő romok alatt [14, 15, 20]. Szerencsére a támadások nagyobb részt elkerülték a mérnökhallgatók által lakott városrészeket, így ők csupán néhány többé-kevésbé súlyos sebesült árán vészelték át a bombázásokat. Időközben ők is Haliéba települtek át és a vogelweide-i Feuerwehrschulé-ban (tűzoltó iskolában) leltek új otthonra. Mi, Halléban február 27-én szenvedtük el az első súlyos bombatámadást, amikor a déli órákban angolszász repülők támadták a várost. Ahogyan a tavasz közeledett és az égbolt ritkábban volt felhős vagy ködös, egyre gyakrabban hangzott fel az előriadót (Voralarm) vagy a légiriadót jelző szirénák vészt jósló vijjogása: menetrendszerűen délelőtt, este 1/2 8 és 8 óra között és általában az éjszakai órákban még egy alkalommal. Ilyenkor azután hanyatt-homlok rohantunk az óvóhelyre, ahol naponta több órát töltöttünk, a helyzettől függően beszélgetve, reszketve, vagy éppen egyetemi előadást hallgatva. Hallei tartózkodásunk ideje alatt összesen legalább 200—300