Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Walsa Róbert: „Az egyetemi rövidített tanfolyamok" története. A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem keretében Egyesített Orvostudományi Kar — Breslau-Halle, 1944-1945
órát töltöttünk óvóhelyen. Az átélt három súlyos légitámadás alkalmával bennünket is több ízben megkörnyékezett a megsemmisülés lehetősége, miközben a környék száz- vagy annál is több éves szúette, öreg lakóházai kártyavárként dőltek össze. A favázas vén épületek fáklyaként égtek, semmire sem alkalmas pincéik sírboltként temették maguk alá az oda menekülteket. A német hatóságok a háború kezdetén ugyanis azzal kérkedtek, hogy a támadó repülőgépeket még az ország légterébe lépés előtt fogják megsemmisíteni, ezért a lakóházak többsége alá vagy közelében nem építettek elegendő óvóhelyet. A bombázások után a német egyenruhás szervek (rendőrök, légoltalmi szolgálatosok) az időzített bombáktól való félelmükben, bennünket idegeneket küldtek az égő romok közé, hogy a sebesülteket és a túlélőket felkutassuk, ők maguk csak (oldalukon géppisztollyal) zavarodottan fontoskodtak. Távozásunkkor azonban volt gondjuk arra, hogy megmotozzanak, hogy nem tulajdonítottunk-e el valamit a szerencsétlen bombakárosultak vagyontárgyai közül. A kívülállókat is felvillanyozta az a hír, hogy március 6-án engedélyezték a hallgatóknak, hogy az őket kísérő menyasszonyokat feleségül vehessék. Csilléry kormánybiztos szerepelt a házasulandók közös gyámjaként és személyesen kezeskedett a hatóságok előtt a hiányzó iratokért és állt jót árja származásukért. A házasságkötés után a német állam három napos szállodai beutalást biztosított teljes ellátással az egyik helyi luxusszállodában, melynek leteltével az ifjú férjek és feleségeik mehettek vissza a korábbi, finanzamfbeli, a nőket és férfiaktól deszkafallal elválasztott lakóhelyére, a többiek kaján mulatságára. A német nép vezérei időnként még rádión közvetített bátorítást intéztek alattavalóikhoz: Goebbels február 28-án a „közelgőgyőzelemről" képzelődött, Hitler pedig a Hősök emléknapján (Heldengedenktag) március 11-én tartott beszédében fogadkozott, hogy „addig harcolunk, amíg ellenségeinket kifárasztjuk vagy megtörtjük". A március 15-i ünnepségre ugyancsak a 3. emeleti nagyteremben került sor. Orsós dékán ünnepi szónoklatában kötelességszerűen említést tett a „végsőgyőzelem''-ről, a reménybeli német „csodafegyver "-ről és azok várható közeli harcbavetéséről. Orsóst állítólag meghívták Peenemündébe is, ahol a legújabb német rakétafegyvereket, a VI-t és a V2-t gyártották és azokkal kápráztatták el. Valójában vezetőink maguk is tanácstalanok voltak, és bizonyára arra vártak, hogy a dolgok maguktól oldódnak meg. Mi félrevezetettek, sajátos csapdában voltunk, nyugatról az amerikaiak, keletről az oroszok, fejünk felett az angolszász repülők, közöttünk a németek és a szinte észrevétlenül mindenütt jelenlevő nyilas besúgók, akik ugyan, ahogyan a front egyre szűkebbre zárult körülöttünk, elcsendesedtek, de tehetetlen gyűlöletükben és félelmükben, ki tudja, mire lehettek volna képesek? Mindvégig Damoklész kardjaként függött a fejünk felett a katonai kiképzés és az egyenruha veszedelme, ami további feladatokat, kötelességeket é veszélyeket hordozhatott, anélkül, hogy előnyöket nyújtott volna a civil viselettel szemben. Rajniss vallás és közoktatásügyi miniszter lemondásának híre március 21-én jutott el hozzánk. Állítólag március elején még útba indították otthonról az egyetemi hallgatók utolsó kis csoportját, amelyre válaszul Csilléry kormánybiztos március 10-én Haliéból a kultuszminiszterhez Szombathelyre megérkezett németnyelvű táviratában jelezte: „A hallgatók száma 2000 fölé emelkedett. Mivel ezek elhelyezése is nehézségekbe ütközik, a jövőben nem kívánatos hozzátartozók útbaindítása. A követségen és a külügyi hivatalban kellene a félreértéseket kiküszöbölni, ill. a Wehrmachttal tisztázni " [29j.
