Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Walsa Róbert: „Az egyetemi rövidített tanfolyamok" története. A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem keretében Egyesített Orvostudományi Kar — Breslau-Halle, 1944-1945

Siettette a döntést és fokozta a zavart a szerencsétlen, október 15-i kiugrási kísérlet és az azt nyomban követő nyilas hatalomátvétel, amely után nehezen lehetett meghatározni a cselekvés racionális irányát. Azonnal kellett dönteni, mi tévők legyünk, Kézenfekvőnek látszott, hogy elfogadjuk a felajánlott menekítést, bár annak formája nem volt vonzó, ugyanis mindegyikünk névre szóló (SAS) katonai behívót kapott, azzal a fenyegetéssel, hogy aki a behívásnak nem engedelmeskedik, azt a törvény teljes szigorával büntetik, ami korántsem volt üres ijesztgetés, mert írásos bizonyítékok vannak rá, hogy a bevonulás elmulasztása miatt a Mária Terézia laktanyában több egyetemi hallgatót kivégeztek [9, 22]. Választanunk lehetett még az elrejtőzést, amire főleg azoknak volt esélyük, akik egy-egy elméleti intézetben, klinikán, és főleg vidéki kórházban már első-másodéves korukban „beágyazódtak". Arra kellett csupán vigyázniok, hogy valamely éber nyilas besúgó, ne árulja be az „ önmagát a háborús erőfeszítésekből önkényesen kivonni szándékozót ". Voltak akik ártatlanul, mit sem sejtve, mások kalandvágyból vállalták a részvételt a harcokban, bár aki ügy vélte, hogy kiképzés nélkül, puszta hazafiságból, lelkesedésből esélyei lehetnek a fél Európát végigharcolt vad ázsiai hordákkal szemben, a „malenkij robot "-ra hurcolás, a hadifogság, sőt esetleg a megsemmisülés kilátásaival, az többnyire tévedett. Józsa Béla könyvében több, mint 70 egyetemi hallgatóról ad számot, akik a Budapest ostromakor haltak hősi halált [10], Ilyen lehetett Zétényi Tibor akciócsoportja, amely demonstrációs célzattal végzett robbantásokat, többek között a Műegyetem főbejáratánál; megrongálták a Tudomány allegorikus szobrát tiltakozásul a műegyetemisták Nyugatra szállítása ellen [5, 10]. Ismert tény az is, hogy az egyetemi hallgatók közül számosan lelték halálukat a budai hegyekben a szovjet egységekkel vívott harcokban [30]. Mi bizony menekültünk. A menekülés oka a jogos félelemből volt, amely a hírek hallatán az embert elfogta, ha arról értesült, hogy a megszállók nem kímélik a civil lakosságot sem. Másfelől a katonai behívó alternatívájaként senki nem tudott a hallgatóknak tanácsot adni, használható megoldást javasolni. A célunk a túlélés volt, mielőbb hazatérni és folytatni, befejezni tanulmányainkat. Mire várhattunk, miben reménykedhettünk, miközben csendes éjszakákon már tisztán hallatszott az ágyúdörgés. Egyébként Németország sem tűnt fenyegetőbbnek, mint itthon, így vagy úgy kivárni az eseményeket. Odakint legalább a tanulás lehetőségére volt kilátás, bár tanulásra a gyorsan zajló események miatt végül alig került sor. Később, amikor a dolgok különösen rosszul álltak, gyakran megfordult a fejemben az a paranoid gondolat is, hogy talán azért vittek ki bennünket, egyetemi hallgatókat, „adtak el bennünket", mint a magyar intelligencia utánpótlását, mintegy túszul, a háború végső szakaszában Németországnak, hogy ha az ország nem engedelmeskedik a németek kívánságainak, velünk az egész magyarságot lehetett volna megzsarolni. Nem valószínű, hogy csupán humánus megfontolások vezérelték a németeket és egyes magyar vezetőket az ifjúság „megmentésére", inkább az a hátsó gondolat, hogy a háborúban elpusztult szakembereiket később, kellő átnevelésünk és bizalmatlanságuk leküzdése után velünk, magyarokkal is pótolhatják. A kihurcolás gondolatának a professzorok között is számos ellenzője akadt. Dr. Mauritz Béla, a Pázmány Péter Tudományegyetem prorektora Rajniss kultuszminiszterhez intézett levelében tiltakozott az egyetemi ifjúság Németországba szállítása ellen [13], amit a Pázmány Péter Tudományegyetem tiltakozása csak megismételt, de a miniszter a tiltakozást