Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Walsa Róbert: „Az egyetemi rövidített tanfolyamok" története. A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem keretében Egyesített Orvostudományi Kar — Breslau-Halle, 1944-1945
arrogáns levélben utasította el, sőt a prorektort defetizmussal és a Szovjet-Oroszországnak tett szolgálatokkal vádolta meg és megfenyegette, hogy a levelet megfelelő katonai intézkedés végett a honvédelmi miniszternek adja át. Egyes professzorok semlegesnek mutatkoztak, főleg ők vetették utólag a szemünkre, hogy a németekkel szimpatizáltunk, hogy „önként mentünk ki", mert mint utólag vádlón állították: „Aki nem akart kimenni, az itthon is maradt". Az 1944. november 21-i orvoskari tanács egyébként úgy határozott, hogy bár az Egyetem és a Tanács Budapesten marad, ha azonban egyes professzorok el akarnak menni, szabadságot kaphatnak [27]. A Műegyetem professzorainak egy része támogatta a kitelepítést, de többen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem szabad a diákokat kivinni Németországba, inkább el kell távolítani őket a front közeléből és semmiképpen nem szabad engedni, hogy kiképzetlenül bevessék a harcokba [97]. A Nyugatra való távozás nem volt politikai állásfoglalásnak tekinthető. Senkitől nem vártak el, nem is kívántak ilyen értelmű nyilatkozatot. Természetesen nem tűrtek el ellenkező tartalmú megnyilvánulást sem, de ilyesmit az adott légkörben józan ésszel senki nem is kockáztathatott volna meg. A hangadók, főleg kezdetben, többnyire azok közül kerültek ki, akik pillanatig sem kételkedtek a német fegyverek győzelmében. Akkoriban az első természetes reflexünk volt: időt nyerni, átvészelni a nehezét, azután majd ráérünk gondolkodni és cselekedni. Szó sem volt tehát önkéntes akcióról, csupán éltünk a felkínált lehetőséggel. Időnk sem volt mérlegelni, megvitatni a helyzetet, a legtöbbünknek tapasztalata sem volt az ilyen és hasonló dolgok értékelésében. Akkor már egymást érték a sürgető intézkedések és események. Röviddel a sikertelen Horthy proklamáció után a nyilas kormány intézkedett az iskolai oktatás ideiglenes szüneteltetéséről és arról, hogy a Tudományegyetemek orvosi karának két utolsó évfolyamán a tanulmányokat rövidített képzéssel kell lefolytatni (9700/944. V.K.M. rendelet) [4], a tanulmányok színhelye pedig az ország határán kívül is lehet (9800/944.V.K.M. rendelet) [3]. Az ismétlődő légitámadások és a szovjet hadsereg fenyegető közelsége miatt a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karának 1944—45.1. félévét rendhagyóan, a professzorok aláírását helyettesítő gumibélyegző lenyomatával zárták le. A bélyegző szövege szerint: „A félév a 9960/1944. V.K.M. számú rendelet alapján lezáratott. Budapest, 1944. dec. 7." — A 4230/944.M.E. rendelet 2. paragrafusa szerint az ún. „egyetemi rövidített tanfolyamok" szervezésével dr. Csilléry András* egy. ny. r. tanár, orvos őrnagyot bízták meg kormánybiztosi minőségben. A 6110/944.M.E. rendelet határozta meg 1944. november 28.-i keltezéssel a Németországba ideiglenesen kihelyezett tanintézetek működését. * Dr. Csilléry András kormánybiztos, törzsorvos, 1919-ben az ellenforradalmi Friedrich kormány népjóléti minisztere volt, országgyűlési képviselő, a debreceni stomatológiai poliklinika vezetője, a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) vezéralakja, ugyanakkor a Csaba Bajtársi Szövetség tagegyesületei közül a legerősebb: „Horthy Miklós törzs"-ének a vezetője. A „Csaba" alapszabályában hangsúlyozta a nemzeti érzés és a keresztény erkölcsi világnézet ápolását, amely összecsengett a jobboldali MONE törekvéseivel [8J. — 1936-ban az Országos Orvosi Kamara megalakulásakor Verebélyi Tibort választotta elnökének, szemben a MONE által támogatott Csilléry Andrással [25]. — Sátba Kálmán Professzor a debreceni Idegklinika igazgatója 1944. október 8-án, a legkritikusabb időkben vette át a Halle-ba menekülő Csilléry Andrástól a dékáni tisztséget [23]. — Csillén' a háború után nem tért haza, tudni vélik, hogy Kanadában fogorvosként tevékenykedett.
