Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

Miiller-Jahncke, Wolf-Diter und Friedrich, Christoph: Geschichte der Arzneimitteltherapie. Stuttgart, Deutscher Apotheker-Verl., 1996., 295. p. Az orvos- és gyógyszerészettörténeti kutatások kiemelt területe magának a gyógyszerek történetének a vizsgálata, valamint a gyógyszeres terápiának, mint gyógymódnak a történeti kutatása. Az elmúlt időszakban egyre több publikációjelent meg e tárgykörben. Ennek ellenére hiányzott egy olyan átfogó mű, mely a témát nemcsak részleteiben, hanem összefüggéseiben is bemutatja. Ezt a hiányt pótolja a neves szerzők, Müller-Jahncke és Friedrich igényes monográfiája. A könyv elsősorban a gyógyszeres terápia történetét mutatja be. A négy nagy fejezet közül egy fejezet foglalkozik magával a gyógyterápiák elméleteinek bemutatásával, három fejezet pedig csak a gyógyszerek történetével, illetve a természetes és szintetikus gyógyszeralapanyagokkal foglalkozik. A gyógyszerek közül is elsősorban azoknak az anyagoknak a bemutatására helyezi a könyv a fő hangsúlyt, amelyeket a 19. század második harmadában fedeztek fel. A téma sokoldalú megközelítését bizonyítja, hogy nemcsak a hagyományos farmakológiai szereket osztályozza, hanem olyan anyagokat is bemutat, amelyek nem váltak be, illetve alkalmazásuk az idők során zsákutcába vezetett. A szerzők arra törekedtek, hogy az olvasóban kialakítsák azt a képet, hogy a gyógyszeres terápia és a gyógyszerek mai alkalmazásáig milyen hosszú és szerteágazó, buktatóktól sem mentes út vezetett. Ezt a történeti fejlődést csak úgy tudták bemutatni, ha vállalták, hogy az antik időktől kezdve vizsgálják, még ha érintőlegesen is, a gyógymódok és gyógyszerek történetét. A könyv négy fő részre tagolódik: az első fejezet a különböző kórtanokat és gyógyítási irányzatokat rendszerezi, röviden összegezve az egyes teóriák jellemzőit. A gyógyítási elméletek legnevesebb egyéniségeit munkásságuk rövid méltatásával mutatja be. A kórtanok közül foglalkozik azokkal a mechanisztikus elméletekkel, amelyek a test egyensúlyi állapotából indulnak ki: a humorálpathológiával (a különféle testnedvek egyensúlyának kórtana), amely még az antik görög orvoslás időszakában terjedt el; a vele ellentétes elmélettel az ún. solidarpathológiával (a testben lévő szilárd anyagok egyensúlyának kórtana). A 19. század két új elmélete két jelentős német kutató nevéhez kötődik. Az ö munkásságuk már a 20. századba is átnyúlik és a 20. századi tudományos kutatásokra is nagy hatással volt. A sejtpathológia atyja Rudolf Virchow (1821—1902), akinek szemléletével a mikroszkópos kutatások föllendülése figyelhető meg. A másik jelentős kutató Paul Ehrlich (1854—1915), akinek ún. receptorelmélete az immunológiában és a haematológiában adott forradalmian új ismereteket. A kórtanok kronologikus fejlődésének bemutatása mellett az egyes gyógymódokat is tárgyalja a szerzőpáros. A homeopáthia — hasonszenvi gyógymód — kialakulásától, fejlődésétől, a biokémián át az ún. antropozofizmusig tárgyalja a gyógymódokat. Ez utóbbi filozofikus elméletre az empirikus és spirituális tanok is jellemzőek, ezért a természettudomány és a szellemtudomány határán áll. A fejezet végén rövid történeti áttekintést kaphat az olvasó a különböző gyógyszerformák elterjedéséről az antik időktől a közép- és újkoron át egészen a 19—20. századig. A második nagy egység — szintén időrendben haladva — a különböző korok gyógyszereit ismerteti az antik időktől a 19. századig. Sorra veszi a természetes alapanyagú (növényi, állati és ásványi eredetű) gyógyszereket, a csillagjósláson alapuló asztromedicina és a mágikus gyógyítás gyógyszereit, végül a kémiai gyógyszereket. Külön fejezetrész foglalkozik a 16. század meghatározó egyéniségével, Paracelsusszal, majd a 17. század kémiájával, mely a modern kémiai tudományok alapjait teremtette meg. Amerika felfedezésével az „Új Világ"-ból érkezett gyógynövények közül a guajakfa (a szifilisz ellenszere), a dohányból származó nikotin (a sebészeti műtétek érzéstelenítöje) és a kínakéregből nyert kinin (a maláriás váltóláz gyógyszere) érdemel említést a történeti felsorolásban. Végül a drogok zárják a fejezetet, mint fontos gyógyszer-alapanyagok: a morfium és egyéb alkaloidák. A harmadik témakör a természetes anyagokkal foglalkozik: a növényi drogokkal és a belőlük nyert hatóanyagokkal, a desztillálással, az olajok előállításával. Megismerhetjük a „kölnivíz" eredetét. A vitaminok közül a Cvitaminnal és annak Nobel-díjas magyar feltalálójával, Szent-Györgyi Alberttel külön foglalkozik a fejezet. A hormonok közül kiemelik a szerzők az inzulint és a nemi hormonokat (ösztrogén, androgen, gesztagén), valamint a hormonális fogamzásgátló forradalmi jelentőségét. Nem kevésbé hangsúlyozzák az enzimek szerepét. Az antibiotikumok (a Penicillin és más antibiotikumok), valamint a szérumok és oltóanyagok gyártása szintén a gyógyszerészettörténet nagy fejezetei közé sorolhatók. Végül a negyedik fejezet a szintetikus gyógyszereket mutatja be: az idegrendszerre ható szereket, a vérkeringésre és vegetatív idegrendszerre ható orvosságokat, a légzésre ható anyagokat, a különböző belső szervekre ható gyógyszereket (gyomorpanaszok, bélbetegségek, epe- és májbajok ellen). A fejezet végén a kemoterápia fejlődéséről, lehetőségeiről kaphat összefoglalást a téma iránt érdeklődő kutató. A könyv hiánypótló szerepe azzal is magyarázható, hogy nemcsak egy igényesen, jól áttekinthető módon öszszeállított történeti rendszerezés és összefoglalás, hanem egy olyan kalauz, amely a téma iránt érdeklődőknek