Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Kőszeghy Miklós: A betegség társadalmi megítélése az ókori Izraelben

tet követ, s a következőkben mi is ezt tesszük. A szenvedő szolgában egy, a babylóni fogság korában élő anonim prófétát kell látnunk. Nem kizárt, hogy ő maga volt az alább tárgyalni kívánt betegség szenvedő alanya. Ám ennek minden kétséget kizáró megállapítása ma már lehetetlen, mert próféta alakja köré font hagyományanyag dús koloratúrája mögött immár lehetetlen megragadni magát a történelmi személyt. Az sem kizárt, hogy ez a szenvedő szolga nem is maga a próféta, hanem mintegy pars pro toto valamennyi szenvedő ember archetípusa. Noha az illető alakját sürü homály fedi, a betegség leírása annál érdekesebb. A beteg külseje olyan torz, hogy már alig emberi. Mindenki, aki csak látja, iszonyodva fordul el tőle (Ézs 52,14). Elképzelhető, hogy e rövid szöveg a mozgássérült ember, és a vele kapcsolatos részben tanácstalan, részben undortól terhelt társadalmi magatartás egyik legkorábbi, egyszerűségében és rövidségében kíméletlen leírása. Nem volt szép alakja, amiben gyönyörködni lehetett volna, sem olyan külseje, amelyet bárki kedvelni tudott volna. (Ézs 53,2) Torz külsejével zavarta, kényelmetlen helyzetbe hozta környezetét. Megvetett volt, mindenki eltakarta az arcát, nehogy rá kelljen néznie. (Ézs 53,3) Tipikus elhárító mechanizmus, amellyel az egészséges ember mintegy elismeri, hogy képtelen a mozgássérült ember elfogadására, sőt talán az egész helyzet kezelésére is. Mindenki biztos volt benne, hogy ezt a szerencsétlent Isten csapása sújtotta. (Ézs 53,4) Ez is tipikus vélekedés: a betegség mögött végső okként valamilyen bűnt keresett az ókori Izrael, amely bűn azután kiváltotta a betegséget, Isten büntetését. Talán ugyanez a gondolat volt az oka annak a megszorító előírásnak is, amelynek értelmében például testi hibával született ember nem volt alkalmas papi feladatok ellátására. (Lev 21,18—20) Ősi, archetipikus irtózás ez, amely számos, egymástól elszigetelt kultúrában ismeretes. Maga a képzet hosszú életű, bőségesen túlélte témánkat, az ószövetségi kort. Amikor Jézus egy alkalommal tanítványaival együtt egy vakon született ember mellett megy el, a tanítványok megkérdezik tőle: "Mester, ki vétkezett: ez, vagy a szülei, hogy vakon született?" (Jn 9,2) Jézus válasza talán a világtörténelemben az elsők között feszíti szét a bűn és a betegség elválaszthatatlannak látszó pártosát: "Sem ez, sem a szülei." (Jn 9,2) E kijelentés azonban természetesen jóval az ószövetségi kort követően hangzott el, így a szemléletváltozás, amelyet kétségkívül jelez, szintén kívül esik vizsgálódásunk körén. Folytathatnánk még az Ószövetségben előforduló betegségleírások elemzését, de az idő múlása arra int bennünket, hogy lassan forduljunk a gyógyítás lehetőségei felé. E tekintetben Izrael és Júda helyzete talán még inkább speciálisnak mondható, mint a betegségek regisztrálásában. Az anatómiai érdeklődés színvonalának megítélésekor nem árt abból az egyszerű nyelvi megfigyelésből kiindulnunk, hogy a bibliai héberben egészen triviális (értsd: az ókorban is ismert) testrészek nevét nem ismerjük. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a korabeli emberek körében senki sem volt tisztában e szervek létezésével, az azonban mégis sokat mond, hogy az esetleg létező kifejezések nem találtak utat a Héber Bibliába. Ráadásul az ismert testrészeknek a Bibliában előforduló neve az esetek csaknem teljes egészében metaforikus használatra utal. A szív (lb) például minden előfordulásában a gondolatok megformálásának helyét, az emberi intellektus központját jelenti. Az archeológiai leletek sem kényeztetnek el bennünket e tekintetben. Egyetlen leletet ismerünk, ami kérdésfeltevésünk szempontjából fontos lehetne, ez pedig egy lékelt koponya Lákis városának Kr.e. 8. századi rétegéből. A felfedezés eredetiségéből sokat levon két