Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - Kiss László: Az 1865-ös pozsonyi Kórházi Szemle — a magyarországi kórházügy első folyóirata

állatorvos), a pesti Allatgyógyintézet egykori igazgatójának emléke ma is elevenen él (KovácsFehér, 1986, pp. 214—216, Pintér-Für, 1985, pp. 697—704). Nem mondható ez el a fiáról, az ifj. Zlamál Vilmosról, kinek pl. „a Szinnyei" (Magyar írók élete és munkái) még az alapvető életrajzi adatait sem közli. Nem lesz tehát télésièges, röviden vázolni életútját. Ifj. Zlamál Vilmos 1831. november 17-én született Galíciában (a mai Ukrajna területén), ahol atyja katonaorvosként működött. Később a család előbb Temesvárra, majd Pestre került s a két Zlamál — atya s fia — szinte egyszerre tanulták a magyar nyelvet. Ugyancsak mindketten, idegen származásuk ellenére szívvel-lélekkel álltak 1848-ban Kossuth zászlaja alá. Az ifjabbik Vilmos a piaristák pesti gimnáziumából 17 éves fejjel állt be honvédnak és végigharcolta a szabadságharcot: Buda visszavételénél az elsők közt érte el a vár falát (Győry, p. 1). O juttatta el három aradi vértanú, Nagysándor József, Leiningen Károly és Damjanich János tábornokok búcsúleveleit szeretteikhez (Győiy, p. 4). Atya s fia sorsa a megtorlás idején is összefonódott: mindketten a hírhedt pesti Újépület foglyai lettek, ahonnan csak a magyar érzelmű édesanya s feleség, Barbara Herle osztrák rokoni kapcsolatai révén szabadulhattak ki. Egyfajta büntetésként azonban a fiatal Vilmos csak Bécsben tanulhatott tovább. Bécsben szerzett 1855-ben orvosi, majd két év múlva sebészdoktori címet. Tanulmányai idején a már akkor Európa-hírű bonctanprofesszor, Hyrtl József mellett mint „tanszéki magyarázó segéd (Demonstrator)" (Zlamál, 1862, p. VI.) működött és 1854-ben, tehát még medikusként kiadta 280 oldalas s 12 táblával illusztrált művét, A bonctan rövid kézikönyvét. (A könyv 1862-ben bővített, második kiadásban is megjelent.) Tanulmányai befejezte után, a szabadságharcban való részvételéért büntetésből (Győry, p. 1) az osztrák haditengerészethez sorozták be őt, ahol 1857. aug. 17-től 1861. okt. 18-ig szolgált. Előbb hajóseborvosként, majd 1858-tól korvettorvosként megfordult a Földközi-tenger szinte valamennyi nagy kikötőjében. Leghoszszabb időt, több mint másfél évet a Princz Eugen hadihajón töltött el. Ez a hajó a konstantinápolyi osztrák intermuncius (követségi helyettes) szolgálatában cirkált a Földközi-tenger vizein (Wirkl, 1871). Leszerelése után Zlamál a Gyógyászat hasábjain több folytatásban közzé tette hajóorvosi tapasztalatait „Utazási napló töredékek" cím alatt (Zlamál, 1861). Az érdekes kordokumentumból most csak egy, a témánk szempontjából jelentős mondatot idézünk: „írnék... levélalakban kórházi szemlét, belefonván különféle ritka táji betegségeket és az általános egészségre befolyással bíró népszokásokat" (cit. Batári, 1971, p. 2168). Vagyis az 1865-ös pozsonyi Kórházi Szemle eszméje talán már hajóorvosi útja során megfogalmazódott Zlamálban. Pedig eredetileg nem is Pozsonyban szándékozott letelepedni. Leszerelése után ugyanis megpályázta a kolozsvári orvossebészi tanintézet megüresedett leíró és táj bonctani tanszékét (Batári, 1971, p. 2168) — eredménytelenül. így a kitűnő //yr//-tanítvány és a keresett bonctani kézikönyv szerzője kénytelen volt beérni a pozsonyi királyi állami főgimnázium tanári állásával. Szerencsére csak rövid ideig maradt a „mellékvágányon": 1864 végén megkapta kinevezését az akkori megnyíló Országos Közkórházba. E kórház főorvosaként indította újtára a, sajnos, csak rövid életű Kórházi Szemlét. Az újságszerkesztési kudarc nem szegte kedvét, több tanulmányt tett közzé a magyar és osztrák orvosi lapokban, sőt 1871-ben egy újabb könyvre is futotta erejéből A bujakóros bántalmak kór- és gyógytana címmel. Bizonyára előbb-utóbb a pesti orvosi kar is felfigyelt volna a kiváló vidéki dermatovenerológusra, ígéretesen ívelő karrierjét azonban egy alattomos kór törte ketté. Pár héttel 42. születésnapja előtt, 1873. szeptember 15-én hunyt el Budán. Földi maradványai a Farkasréti temetőben nyugszanak.