Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

Izsák Sámuel: A múlt ösvényein. Orvosművelődési írások. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1999. 157. p. A kolozsvári Polis Könyvkiadó gondozásában látott nyomdai napvilágok Izsák Sámuel tanulmánykötete, olyan írások válogatása, amelyek az elmúlt másfél évtizedben jelentek meg különböző erdélyi folyóiratokban. A szerző ismert orvostörténész, a kolozsvári egyetem orvos-gyógyszerészettörténeti intézetének nyugalmazott professzora, Valeriu Bologa tanítványa, a Magyar Orvostörténeti Társaság tiszteletbeli tagja. A tanulmánykötetben megjelentetett írások az erdélyi magyar orvosi múltat tárják fel életutak felelevenítésével, a magyar medicina Kárpátokon túli kisugárzást követi nyomon. Valóban, a kolozsvári egyetemen valóságos orvostörténeti iskola formálódott ki, Pataki Jenő, Orient Gyula, majd 1920-as évektől Valeriu Bologa fémjelezte ezen önálló műhely szellemi erejét. Spielmann József ugyan Marosvásárhelyen mélyítette ezen szellemi áramlatot, míg Izsák Sámuel Kolozsvárott több évtizeden keresztül vezette az egyetemi orvos-gyógyszerészettörténeti intézetet, írásai magyar és román szakfolyóiratokban jelentek meg. Tonk Sándor a kötet bevezetőjében így foglalja össze Izsák Sámuel válogatásának mondanivalóját „...A tanulmányok orvostörténeti adatai mellett érdemes odafigyelni a társadalomtörténeti vetületekre is. A 16. századtól napjainkig ívelnek időben a tanulmányok. Servetus erdélyi hittársai, enyedi profeszszorok, Havaselvén, Moldvában gyógyító erdélyi magyar orvosok, a kolozsvári magyar orvosi iskola nagyjai, kórházat, gyógyintézetet alapító polgári közösségek tagjai, polgárok és sorolhatnám még tovább, milyen sokféle egyéniség, sokféle társadalmi közegből származó emberek a tanulmányok szereplői. Érdekes, jellemzően keletközép-európai, erdélyi értelmiségi életpályák, sorsok vonulnak fel. Magyarok, románok, zsidók, protestánsok, katolikusok, unitáriusok, a Vas megyéből elszármazott, Göttinga, Halle, Lipcse egyetemét látogató orvosdoktor, aki Constantin Mavrocordat idejében gyógyított Bukarestben, a belényesi román gimnáziumi tanár Budapesten Eötvös Lóránd, Entz Géza, Lenhossék Mihály előadását hallgató leánya mellett az orvostudomány külföldi nagyjaival (Pasteur, az orvosi élettani díjak kitüntetettjei) ismerkedhetünk meg." E felvázolás valójában keretbe foglalja mindazt, amiről Izsák Sámuel kötete szólni kíván, de — amint Tonk Sándor is kiemel — az erdélyi magyar orvosi iskolát kívánja kiemelni. „Magyar orvosi iskoláról" szól, ami kicsit különösnek tűnik a magyar (hazai) orvosnak, de ez Romániában természetes, nem az elkülönítést, hanem a kiemeléstjelenti. A tanulmányok időben a 16. században kezdődnek, ízelítőt kapunk a 16/17. századi erdélyi protestáns, katolikus hitet követő orvosok gyakorlatából, majd Pápai Párizs Ferenc Pax corporis c. munkájának nemcsak korabeli, hanem későbbi hatásait dolgozza fel a szerző, külön kiemelve annak több nyelvre történt fordításait, azok — nyelvhasználat szerinti — utóéletét. Külön hangsúlyt kapnak azon magyar orvosok — például Molnár Ádám, Oroszhegyi József, Fialla Lajos —, akik tartós romániai orvosi gyakorlatot folytatta, jelentős hatással voltak a bukaresti (vagy román) medicina kialakulására, emléküket kegyelettel őrzik a román orvostörténelemben. E tanulmányok másik lényeges vonása, hogy ők a Kárpátokon túl élő magyarok szellemi életét is szervezték, részesei maradtak az egyetemes magyar művelődéstörténetének is. Az előbbi sortól „eltér" Grósz Frigyes életútjának, nagyváradi emlékeinek részletes feldolgozása, hasonlóan a kolozsvári Országos Karolina Kórház történetéhez. E korszak kiemelkedő egyénisége, a kolozsvári magyar egyetem (1872) kiemelkedő, valóban iskolateremtő nagysága Purjesz Zsigmond, akinek életútját ugyancsak kiválóan vázolta fel Izsák Sámuel. Elgondolkodtató és gondolatébresztő tanulmányban foglalkozik a szerző Louis Pasteurral és az orvosi Nobeldíjasokkal. Ez utóbbi újra áttekinti az első orvosi Nobel-díj (Behring) odaítélésének körülményeit, de foglalkozik olyan kérdésekkel is — például Hőgyes Endre és Bárány Róbert kutatásainak hasonlóságai és egyes kérdések prioritási vitái, stb. —, amelyek később vitákat gerjesztettek, félreértésekre, szakmai elfogultságokra engedtek következtetni. A kötet erénye a tanulmányok legvégén szerepeltetett jegyzet és irodalomforrások fejezete, ahol a szerző pontosan felsorolja a magyar, német, román odavágó irodalmát. Kapronczay Károly Kerényi Károly: Az isteni orvos. Tanulmányok Asklépiosról és kultuszhelyeiről. Német eredetiből fordította Rákóczi Katalin; szakmailag ellenőrizte és utószóval ellátta Kádár Zoltán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999. 96 oldal, 57 fekete-fehér képpel. Asklépiosról, a gyógyítás görög istenéről számos legendát ismerünk. Mítosz övezi fogantatását, világrajövetelét, életét, halálát, feltámadását és kultuszát. Szülőföldjének vallja magát — egymással vetélkedve — Trikka, Árkádia, Thessalia és Spárta. Kultusza mindenesetre Sikyonban és Epidaurosban emelkedett a legmagasabbra, nevének