Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

adott a természettudományos és orvosi olvasmányokra. A természettudományok önállósulása visszavezet az ars facultashoz, a későbbi filozófiai karhoz. Itt lett végül is természettan és természetrajz az arisztotelészi fizikából, illetve a história naturálisból, majd pedig tovább differenciálódó diszciplínaként létrejön korunk biológiája. Ezek a középfokú tanulmányokkal való összefüggések teret kapnak a műben. A medicina ókori teóriájában a diagnózis előtt szerepel a prognosztika, aminek jelentősége a középkorban újból megnövekedett. A prognózis felállításának egyik alapja az asztrológia-asztronómia. A későközépkorban és a reneszánsz idején, de még a barokk medicina korában is az asztronómia-asztrológia része a természettudományos világképnek. Ennek megfelelően nem csekély helyet kapott az oktatásban a computistika, a zodiológia; a csillagászat, benne az asztrológia. Csekély volt azoknak az orvosoknak a száma, mint az asztrológiával is foglalkozó gyakorló orvos, a nagy csillagász, Kopernikus egyik páduai tanára, Fracastoro, akiktől távol állott az asztrológia. A középkorban a fizika alá rendelt és azzal együtt tanított computistika maga tehát nemcsak a matematikai, illetve asztronómiai ismereteket szolgálta. Számos olyan kéziratot említ Freyer is, melyekben computistikai-iatromatematikai táblázatok érvágó táblákkal és figurákkal együtt, szerves egységben találhatók magyarázó szöveg kíséretében. Ezek egyaránt szolgáltak praktikus és didaktikus célokat, tehát egyértelműen az orvosi-természettudományi tankönyvek közé sorolandók. Statisztikus módszerekkel vizsgálja a szerző a kéziratok korszakok szerinti számszerű alakulását. Az orvosi kéziratok 13. századi feltűnő gyarapodása minden bizonnyal az arabizmus fokozódó befolyására vezethető vissza, míg a második nagyobb növekedés a 14—15. század fordulóján az orvos-természettudományi irodalom szakmaitartalmi növekedésével és az egyetemek terjedésével esik egybe. A görög—arab medicina befolyása a latin Európában a korai, ún. salernitanus recepcióval kezdődött, amelyben Avicenna Kánonjának egyik-másik írása majdnem mindig megtalálható. Ide tartoznak azok az antik klasszikusokból excerptált tananyag-részletek, melyekben az iskola és az egyetemi orvosi irodalom ötvöződik a gyakran vernacularis-praktikus szövegekkel. Az orvosi természettudományi kéziratok 14—15. században észlelhető számszerű növekedése és új témákkal való tartalmi bővülése arra utal, hogy itt valódi fejlődés következett be. Freyer szerint ez az önállósulás irányába mutató fejlődési tendencia a tudományakkumuláció három kulturális hordozóján („Trägersystem") nyugszik: A 13. században újra felfedezett arisztotelészi ismeretelmélet ama posztulátuma, mely szerint minden tudomány alapja a tapasztalat, új matematikai-kvantifikáló metódusok bevezetését jelentette. Ez végül is Cusanus metodikájában vált az élettan egyik alapgondolatává, bővítve magát a tudást (Wissenserweiterung selbst). A tudományos ismeretek cseréje, főként azonban terjedése meggyorsult, nagyobb területeket fogott át. Ebben a tudásátvitelben („Wissenstransfer") az iskolák, illetve a 12. századtól az egyetemek játszották a főszerepet. A reneszánsz társadalmi-gazdasági struktúraváltozásai kedveztek eme diszciplínák fejlődésének és ismeretanyaguk terjedésének. Gyakorlati hasznuk nyilvánvalóvá vált, így jelentőségük növekedett. A hierarchiában előbbre kerültek, aminek a disputa delle arti is tanúbizonyságul szolgál. A tantárggyá alakulásban az antik hagyományokat továbbvivő enciklopédiák éppoly kevéssé hagyhatók figyelmen kívül, mint a nem orvosi szövegkörnyezetben található írások. Ezek leginkább a septem artes liberales és az artes mechanicae káptalani iskolai könyvlistáin szerepelnek és az általános műveltséget hivatottak szolgálni. Természettudományos írások nem csekély számban találhatók a teológiai Summákban is, főként a világkép reális megrajzolására törekvő fejezetekben. A teológiai Summák minden vonatkozásban igyekeznek természettudományos érvekkel is erősíteni a keresztény világképet. A tantárgy fejlődését tárgyalva Freyer egyedül Augustinus természetfilozófiáját említi. A többi egyházatyának fellelt müvei szerepelnek ugyan a bibliográfiákban, de megbeszélésük hiányzik. Úgy gondolom, hogy az ismeretanyag továbbvitelének kontinuitása szempontjából az egyházatyák munkássága fontos. Az irodalomban erre igen kevés utalás található. A monográfiák, a tankönyvek nem is említik. A koraközépkorból elég Ambrosius (334— 397) milánói püspök nevét említenem, aki jól ismerte a klasszikus természettudományi műveket. írásaiban és prédikációiban a pogány tudományt a keresztény tanokba ágyazva adta tovább. Azt valósággal asszimilálta. Megfigyelhető ez az oktató jellegű tudományközvetítés más egyházatyáknál is, pl. Lactantiusnál vagy a medicinában és naturalis históriában leginkább járatos Tertullionusnál (Tertullianushoz Id. St. d'Irsay Patristic medicine, Ann. Med. Hist. 9, 1927. 364 ff). Mind a Summa, mind a prédikáció ultima amalysi oktatási forma. Ambrosius természettani-orvosi fejtegetései olyan munkákon alapszanak, mint Galénosz írásai, Poseidoniosz Timaioszkommenentárja. A milánói püspök Exameronja pedig az emberi testet tárgyalja a capite ad calcem. A természettudományi tananyag további fejlődésének vagyunk tanúi a 14—16. században, amikor a botanika és a zoológia kezd elkülönülni a medicinától. Először a palermói orvosi iskola teremtett új tapasztalati alapot a pharmacobotanika és az anatómia számára. A filozófia kezdte követelni a pontos megfigyelést, sőt F. Bacon a Novum Orgánumban az experimentumot. Ez a tendencia érvényesül a 16. század elején a zoológiában is. Az új