Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Sinkovics József: Szérumszerencsétlenség 1950 — Emlékirat

erőszakosan belehamisított a jegyzőkönyvembe. Elfogadta, hogy a szerencsétlenségről én június 4-én vasárnap értesültem először. Mégsem mert felmenteni! A legkisebb büntetést kaptam: másfél évi börtönt, (nem tudom, hogy miért: bűnpártolásért?) (BXI 5036/1950/9). Egy évvel később feljebbviteli tárgyalást tartottak: A. GY. súlyosbításért, mi felmentésért fellebbeztünk. A mélységesen buta Zöldi(y) népügyész felolvasta, hogy A. GY. elvtárs ragaszkodik eredeti elgondolásához, hogy itt szándékos emberölések történtek, s az elsőrendű vádlottat (ez megint én voltam) életfogytiglani büntetésre kell ítélni. Itt szóba sem álltak velünk. Zöldi képtelen volt arra, hogy az immunbiológia legelemibb tételeit megértse. A megfélemlített Tömöry tanácselnök csak annyit tudott motyogni, hogy az életfogytiglani ítélet túl súlyos. Markos és Pusztai tíz és tizenegy évet, Lindis hét évet kapott, rám nyolc év büntetést mértek ki. (BVII 233/1951/35). Az ÁVÓ börtönei 1950-ben, az első tárgyalás után a Markó utcából a hatalmas, elítéltekkel túlzsúfolt Gyűjtőfogházba vittek, ahol húszan voltunk egy négyszemélyes zárkában. Innen nagyon rövid idő után átvezettek a Kisfogházba. Legszörnyűbb emlékeim ehhez a helyhez fűződnek. A volt százados, most házimunkás Mezei részvéttel viharvert arcán megsúgta, hogy „engem kikért az ÁVÓ". Itt a földszinti zárkák jelentették a siralomházat. Az ütlegelések napirenden voltak. A Kisfogház udvarán hajtotta végre Bogár, a hóhér a halálos ítéleteket. Ugyanezen az udvaron leszegett fejjel, hátratett kézzel ügetve „sétáltattak" bennünket tízes-tizenötös csoportokban. Felnéztem az őszi égre, és már kaptam is a bokánrúgást: „Fasiszta állat, ne tájékozódjon!". Itt jutottak eszembe e sorok: „lymphocytát látok, gyorsan így kiáltok, cica, cica, lymphocica". Torz mosoly jelenhetett meg az arcomon, mert előttem termett az őr s azt kérdezte: „Mit röhög?" „Kérem szépen, felügyelő úr, csak annak örültem, hogy kisütött a nap." Egy jókora rúgással megúsztam, (nem szabadította rám a „gondolatrendőrséget", lásd Orwell: 1984, hogy kivizsgáltassa agyműködésemet). Összefolynak emlékezetemben ezek a „séták", és sok szörnyű eseményre nem emlékszem világosan vissza. (Bár tudnék még egyszer beszélni ezekről Markos Gyurival.) Betonfenekű szűk udvar volt, magas falakkal körülvéve; a falak tetején villanyárammal átjáratott drótkerítés. A betonpadlózatban négy négyszögletes, mély lyuk volt. Azokba állították be az akasztófákat kivégzéskor. „Pofa pálinkát" kapott az őrség, és már vonszolták is ki a kivégzendőket a vesztőhelyre. Kifinomult a hallásom, tudtam, hogy körülöttem mi történik. Az én zárkám az első emeleten volt, a siralomház felett. Hallottam csontzúzó ütéseket, elfojtott ordításokat. Hangos sírást éjjel, amelyet egy tompa, reccsenő ütleg elhallgattatott. Zárkám vasajtaján kívülről eltolható retesz volt. Ott adták be a bűzös löttyöket, amelyeket orromat befogva lehúztam, hogy a lábraálláshoz elég erőm maradjon. A reteszt belülről kifelé nyomva keskeny rés nyílott meg, amelyen keresztül körülnézhettem (megkockáztatva ütlegeket és rúgásokat, ha rajtakapnak). Zárkámban milliószámra nyüzsögtek a poloskák. A zárka éjjel is ki volt világítva, de ez nem zavarta őket, ha elaludtam, elleptek. Végül a földön, a szoba közepén ülve aludtam, és vastag csíkban körülöntöttem a helyet vizelettel. Ebben a zárkában nem volt se vízcsap, se vécé (csak egy vödör). Testem melege és szaga vonzotta őket: rajvonalban másztak fel a falon a mennyezetre, s onnan vetették rám magukat, mint valami bűzös, véres esőzés. Friss és megfeketedett vércsíkok tarkították zárkám falát. Miféle új, elvadult