Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Sinkovics József: Szérumszerencsétlenség 1950 — Emlékirat
aláírok mindent. Tegyem meg, mielőtt nyomorékká vernek. Durva kihallgatom egyszer magánkívül így kiáltott fel (kihagyva az ide nem illő szavakat): „Ember, értse meg, a főügyész elvtárs követeli, hogy Faragó és maga bűnösnek vallja magát, s hogy maga a salgótarjáni szelvényt 3-án kapta meg. Vagy aláírja ezt most itt, vagy agyonverem, s én írom bele a vallomásába." Ellenálltam. Végül is nem tudtam, hogy az ötödik napon én írtam-e alá a vallomásomat, és ha igen, a szöveg mit tartalmazott. Ezután vérrel és ürülékkel szennyezett magánzárkában tartottak egy pincében. Többet nem hallgattak ki és nem bántalmaztak, de állandóan figyeltek. Rendkívül rossz és kevés ételt kaptam, de nem éreztem éhséget. Fűző nélküli cipőmben jártam fel és alá öt lépés hosszú és három lépés széles kivilágított zárkámban. Éjjel a keskeny fapriccsen hanyatt fekve nyitott szemmel aludtam tízpercenként felriasztva: ha a cirklin beleselkedő őr nem látta az arcomat és mindkét kezemet, azonnal durván felkeltett. Jóval később tudtam meg, hogy ez az ÁVH-pincerészleg azoknak a letartóztatottaknak a számára volt fenntartva, akikre az ügyész halálbüntetést szándékozott kérni. A. GY. népfőügyész A Sztálin út 60-ból átvittek a Markó utcai börtönbe. Olyan állapotban voltam, hogy nem emlékszem a transzportáció körülményeire. Itt jó néhány nap hiányzik az emlékezetemből. A Markó utcai magánzárkámnak ablaka volt, de csak az ég keskeny sávja és az azon néha átsurranó galambok voltak láthatók. Feljavult az élelmezés. Zuhanyozóba kísértek, éjjeli sétára vittek egy kisudvarra, mindig egyedül. Rájöttem, hogy július eleje lehet. Két könyvet kaptam: „Az acélt megedzik"; (a kommunista irodalom e „remekét", mégis élvezettel olvastam) és egy Moliere-kötetet: „először purgálok, azután eret vágok" ... stb. Felnevettem: kezdtem magamhoz térni. Abban reménykedtem, hogy rövidesen szabadlábra kerülök. Egy szép napon behozták kitisztított öltönyömet. Felvezettek egy idegesen rángatódzó, haragos, civil ruhás férfi elé, aki íróasztal mögött ült, s nem nézett rám. Az íróasztalon írógép volt; ő maga gépelt. Előtte álltam. Felvezető őröm eltűnt. Marcona, civil ruhás alak tűnt fel mögöttem. „Megkapta, elolvasta a vádiratot?" — kérdezte az asztal mögött ülő haragos ember. Nem kaptam meg. „Hát akkor itt van!" Elém lökött néhány géppel írott lapot; másolatok voltak. így szólt: „Több emberen szándékos emberölés bűntettét követte el és ezt bevallotta. Önre és a professzorára a legsúlyosabb büntetés kiszabását fogom kérni." Kijavította magát: „követelni". Raccsolva ejtette ki az r hangokat. Nem fogtam fel, hogy mit jelent, amit mondott. Intett, hogy mehetek. A marcona alak félrelépett, az őröm megjelent, és visszakísért a zárkámba. Ott A. GY. vádiratából megtudtam, hogy hanyagságból borzalmas szerencsétlenséget idéztünk elő, amelynek tíz halálos áldozata lett, és minthogy a hatóság munkáját akadályoztuk, a betegek ezért nem kaphattak idejében ellenszérumot. Ezáltal Faragó és én szándékosan a halálukat okoztuk. Faragó professzor elsőrendű, Sinkovics(ts) adjunktus másodrendű vádlott. Jankó Péter a tanácselnök. Megértettem, hogy a „bűnösség" bevallása itt nem azt jelentette, hogy elismerem, üzenetet vittem Pusztainak, hanem azt, hogy embert öltem; s azt is, hogy miért volt A. GY. népfőügyész elvtársnak szüksége arra, hogy én nem 5-én, hanem 3-án szereztem tudomást a salgótarjáni szérumküldeményről. Hamisított, hogy kivégeztethessen! Álmatlan szörnyű napok következtek. Éjjeli sétára sem vittek már. Hogyan lehetne innen megszökni?
