Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Sinkovics József: Szérumszerencsétlenség 1950 — Emlékirat

Rövidesen újra felvezettek A. GY. elé. Beszéde közben sohasem nézett rám, mellém és fölém nézett. Azt mondta, ő tudja, hogy Faragó baktériumokat is terjesztett az országban. Mindkettőnket halálra ítéltet, de módjában áll engem megkímélni, ha Faragó elé állva a tárgyaláson kijelentem, hogy ampullákat adott át nekem, hogy azoknak a tartalmát kutak vizébe öntsem. Más név alatt más helyen dolgozhatok majd. Nem kényszerít; lássam be, hogy gonosz embert szolgáltam, aki mindenkit bajba juttatott, le kell őt és megbízóit leplezni, és meg kell őt büntetni. Másnap újra hivat. Felkiáltottam, (azt hittem, hangtalanul): „Horányi professzor úr, mi a diagnózisod?" A marcona férfi egy ütést és egy rúgást mért rám, mert „pimaszkodtam a főügyész elvtárssal". Ingadozó léptekkel értem a zárkámba vissza. Tudtam, hogy azt, amit követel, nem tehetem meg, és el kell készülnöm halálomra. Teltek a napok, de A. GY. elé nem vezettek fel többé. A vádirat egy másik példányát a zárkámba kézbesítették. Az nem tett említést baktériumok terjesztéséről. Két civil ruhás egyén tett látogatást nálam. Azt mondták, hogy a bíróságtól jöttek, tudni akarják, hogyan reagálok a vádiratra, s hogyan fogok a nyilvános tárgyaláson védekezni. Szánakozó részvéttel beszéltek velem, sajnálkozva azon, hogy a főügyész elvtárs halálos ítéletet követel. Megemlítették, hogy a halálos ítéleteket itt hajtják végre a Markó utcai börtön udvarán. Kiömlött belőlem a panasz, hogy nem tudom, mit írtam alá, az ÁVÓ-n napokig nem ettem, nem ittam, nem aludtam, fenyegettek és hasba rúgtak. Szörnyülködést színleletek, és haragosan figyelmeztettek, hogy ha ilyesmit beszélek, kegyelemre ne számítsak. Inkább töredelmesen bánjam meg bűneimet, amelyek közül a legsúlyosabb az, hogy 1944 végén Németországba mentem; a második, hogy a hatóságok félrevezetésével elvetemült bűnösöket (Faragót és társait) akartam menteni. Fogadjam meg, hogy ha kegyelmet kapok, teljes erőmmel a szocializmus megvalósításáért fogok szakmámban dolgozni; így kérjek kegyelmet. Ekkor tűnt fel nekem, hogy a két férfi egyikét láttam a Sztálin út 60-ban az ÁVÓ-n! Megnémultam. Intésünkre az őr kis asztalt, hokedlit, papírt és ceruzát hozott. Magamra hagytak. Ténybelileg írtam le a védekezésemet, amely ismétlése volt annak, amit már sokszor elmondtam: nem szűrtem, nem dolgoztam se szérummal, se toxinnal, ezeknek a műveleteknek az ellenőrzése nem tartozott a hatáskörömbe, 4-én értesültem először a szerencsétlenségről és 5-én a salgótarjáni szérumküldeményről; abban a hitben voltam, hogy az ellenintézkedéseket a hatóságok megtették. Megbántam, hogy üzenetet vittem Pusztainak. Már eddig is a szocializmus érdekében dolgoztam, és külön foglalkoztam népi származású orvostanhallgatókkal, (ezek okos, rendes fiatalemberek vagy asszonyok voltak, örömmel foglalkoztam velük, bármilyen volt is a származásuk). 1944 végén három választásom volt: 1. SAS-behívóval katonai szolgálatra bevonulni a németek oldalán; 2. katonaszökevényként bujdosni, („katonaszökevény a helyszínen felkoncolandó" — írta a nyilas főparancsnok az utcai falragaszokon); 3. katonai szolgálat alóli felmentéssel az egyetemi hallgatókkal együtt civil alakulatban Németországba utazni egyetemi tanulmányok folytatására. A harmadik megoldást választva kerültem ki Németországba, (ahonnan önként tértem vissza 1946 elején). Azt hiszem, hogy már másnap visszahozták legépelt kéziratomat, és utasítottak, hogy annak minden lapját írjam alá. Nem ismertem rá a szövegre, amit írtam. Ahelyett töredelmesen bocsánatot kértem összes bűnömért, és megígértem, hogy ha kegyelmet kapok, szakmai életemet a szocializmus építésének szolgálatába állítom. Megtagadtam a szöveg aláírását, és kértem, hogy az én kéziratomat gépeljék le. Attól féltem, hogy ha el nem követett bűncselekményekért bocsánatot és kegyelmet kérek, akkor az ÁVO életem végéig (vagy az ő életük végéig) zsarolni és fenyegetni fog. Az általuk átírt