Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW
A magyar orvostörténészeknek a tartalmán túl is örömöt okozhat ez a négy kötet. Nem csupán az tölthet el bennüket büszkeséggel, hogy a Lexicon Magyarországon született, hanem az is, hogy szerzője személyében társaságunk aktív tagját tisztelhetjük. Magyar László Szénásy József: Versenyfutás a halállal. (Egy orvos emlékiratai). Bp., magánkiadás, 1997, p. 236. Az irodalomnak mindig kedvelt műfaja volt az önéletírás: visszatekintés a teljes életútra, emlékezés egy-egy különösen fontos időszak eseményeire, a csak szakmai szempontok alapján összeállított memoár, vagy a kifejezetten a magánszférára vonatkozó visszaemlékezés. Az átlagolvasó és a történeti kutató egyaránt kitüntetett figyelemmel forgatja az önéletrajzi köteteket, hiszen a közismert - vagy annak vélt - személyiségekkel, eseményekkel és intézményekkel kapcsolatban gazdagodik olyan adalékokkal, amelyekkel csak szemtanú, átélő, részvevő szolgálhat. Kétségtelen, hogy ezek a leírások szubjektívek, de éppen ezek az egyéni meglátások, észrevételek teszik színessé, emberközelivé a mégoly ismertnek hitt életutakat, történelmi eseményeket, tudománytörténeti tényeket. A mindennapjait élő ember akkor és ott nem tulajdonított olyan jelentőséget az őt körülvevő világnak, embereknek, mint később, amikor az évek és tapasztalatok birtokában ráddöbbenhetett: tudománytörténetet alakító szakemberek voltak a mesterei, munkatársai és barátai, s az ország sorsát befolyásoló, sorsfordító történések szemtanúja, részese volt. Id. Szénásy József (1886-1951) szülész és sebészorvos önéletleírásának kéziratát több mint negyven évig őrizte fia, míg nyomtatott formában az olvasók kezébe kerülhetett, örömünkre. A memoárirodalom azon nemes hagyományait követte, amely - bár személyes életsorsot kíván bemutatni - sokkal többet nyújt: egy nemzedék, egy szakma, egy történelmi korszak hiteles rajzát adja. Tiszasülyben született 1886-ban. Az idilli falusi gyermekévek után tanulmányai befejeztével kapta meg 1908ban a pesti egyetemen orvosdoktori oklevelét. Szülész szakorvosi tevékenységét a szülészeti klinikán Bársony János mellett kezdte, majd a Bábaképzőben Lovrich József irányítása alatt folytatta. Mindketten a kor meghatározó szülészeiként írták be nevüket az orvostudomány történetébe. 1915-ben került kapcsolatba a Stefánia Szövetséggel, amely további szakmai munkáját meghatározta. 1924-től a szövetség anyavédelmi főorvosa lett, így egyre aktívabban vett részt a bábák, védőnők és nővérek képzésében, a védőintézet, fiókszövetség, szülőintézetek és tejkonyhák létesítésében, a bölcsődei és napközis hálózat kialakításában. A Stefánia Szövetségben elfoglalt pozíciója révén került kapcsolatba az Országos Közegészségügyi Intézettel és Johan Bélával, valamint a zöldkeresztes mozgalommal. Eközben szülészi, nőgyógyászi és sebészeti praxisát sem hagyta abba. Tudományos munkásságának fontos részeként előadások tartásával kapcsolódott be a Kis Akadémia tevékenységébe. Nagyszámú publikáció gazdagítja életmüvét, tudományos dolgozatain túlmenően legfontosabbnak az egészségügyi felvilágosítást tartotta, ilyen céllal vett részt a Faragó Ferenc által közreadott Egészségügyi Kalendárium kiadásában is. A könyv, komor csengésű címét cáfolva, optimista szemléletű írás. Egy szülésznek, aki munkája során mindig az életet, egyszerre több ember életét védi, szükségképpen derülátónak kell lennie, minden fáradság, nehézség és küzdelem árán, amellyel „... az életadás szent csodáját szolgálja" - vallja Szénásy. „Ezzel a könyvvel tudást és szeretetet kívánok hirdetni ... De rejtett célom is van. A szociális életszemléletre nevelés" - olvassuk a kötet előszavában. Bizton mondhatjuk, hogy még számtalan más alapvető emberi érzést és tulajdonságot is sugall az olvasónak. A tudás és az emberi értékek iránti alázatot, a hitet, amely nem csupán a vallásos hitet jelentette, hanem az értelembe és a jövőbe vetett bizodalmat is. A nyugodt bölcsességet és a csendes mosolyt fakasztó derűt, az orvos két leginkább elvárt erényét, az empátiát és az etikus hozzáállást. Azt a sok súlyos tapasztalatban gyökeredző egészséges, „laikus" történelemszemléletet, amely az eseményeket nem aktívan irányító, „csupán" hétköznapjait élő és túlélő ember sajátja. Mint nagy idők tanúja, igen érdekes beszámolókat közöl nevezetes orvosi eseményekről, a Budapesten rendezett 1909. évi Nemzetközi Orvoskongresszusról, a Stefánia Szövetség tevékenységéről, a századforduló gyógyfürdöéletéröl. Személyes élmények alapján mesél a millenniumi ünnepélyekről és a látványos kiállításról, az átélt két világháborúról, a forradalom és a kommün napjairól. Példaképei, mesterei a kor legismertebb orvosai voltak: Kovács József sebészprofesszor, akinek sebészeti iskolája fontos tényezője volt a kor orvostudományának, s csak kuriózumként fűzik a nevéhez, hogy ö volt az elhíresült „magyar narkózis" alkalmazója, Bársony János és Tauffer Vilmos szülészek, Kelen Béla röntgenológus, Borszéky Károly és a szintén sebészorvos példakép nagybácsi,
