Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

Cameron, M. L. Anglo-Saxon Medicine. Cambridge Studies in Anglo-Saxon England, 7, Cambridge University Press, Cambridge, 1993, p. 219. A kora középkori európai népek kultúrája iránti érdeklődés még a romantika időszakában erősödött fel. A középkor, de különösen a latinitást megelőző korszak, amelyet a reneszánsz idején divat volt barbárnak, a felvilágosodás korában pedig sötétnek tartani, a XIX. század számára az organikusan fejlődő nemzetek eredetiségének feltárásra váró gyökereit jelentette. A tudománytörténet-írás mindazonáltal lassabb léptekkel haladt. Igaz, az óangol nyelvű orvostörténeti forráskiadványok megjelentetésének sorát már 1864-ben megnyitotta Oswald Cockayne Leechdoms, Wortcunning and Starcrafl of Early England című háromkötetes müve, amely a korszak gyógyítással foglalkozó legfontosabb dokumentumait foglalta össze, azonban a görög-római és az arab medicina eredményeihez mérten továbbra is a difamáló megítélés maradt uralkodó. Jól jellemezte ezt a Charles Singer és J. H. G. Graiian által megjelentetett Anglo Saxon Magic and Medicine Illustrated Specially from the Semi-Pagan Text „Lacnunga" (Oxford, 1952), amelynek elítélő kritikai megjegyzései váltak a fő hivatkozási alappá az 1950-es évektől. Voltak ugyan korábban is kísérletek arra, hogy a Singer által rajzolt képet módosítsák, azonban a biológiaprofesszor Cameron műve ez idő szerint az egyetlen, amely alapos forráskutatások és az általános kultúrtörténeti jelenségek segítségével vázolja a kora középkori orvostudománynak ezt a kevéssé ismert korszakát. Az óangol források (természetesen az óészaki nyelven írottakkal kiegészülve) kultúrantropológiai szempontból felbecsülhetetlen értékűek, hiszen bepillantást engednek egy olyan civilizáció mindennapjaiba, amelyet még sem a hellének, sem a rómaiak mediterrán kultúrája nem járt át. Hadd emlékeztessek rá, hogy a brit szigetekre áttelepült angolszász törzsek vernacularis irodalma már a IX. század előtt kialakult Közép-Angliában. A hét királyságot egyesítő Nagy Alfréd király (reg. 848-900) uralkodása újabb lendületet adott az anyanyelvi írásbeli kultúra elterjedésének, amely azután egészen a normann hódításig (1066) virágzott. A másik és számunkra ismerősebb művelődéspolitikai törekvést természetesen Nagy Károly udvara képviselte. Az Alcuin köré szerveződött tudós kör, a karoling reneszánsz eszményei azonban a növekvő művelődési igényt, illetve lehetőségeket már ekkor összekapcsolták az írásbeli latin kultúra elsajátításával. Hogy az angolszász kultúra számos írásos emléke nem latin közvetítéssel hagyományozódott át, azzal a kétségtelen előnnyel járt, hogy civilizációjuk sokkal több eleme eredetibb és a mindennapokhoz közelebbi formában juthat el hozzánk, azaz nem a késő római auktorokon és a patrisztika teológusain képzett latin nyelvű középkori klerikusok szűrőjén keresztül. Nos, Cameron műve éppen ezt a forrásanyagot kamatoztatja. Célja, hogy szétválassza a görög és római hatásra elterjedt gyógyító eljárásokat az angolszász törzsek által alkalmazott (germán és kelta eredetű) gyógyító tevékenységtől. Forráskritikájával arra törekszik, hogy a kompilációk forrásainak azonosítása és leválasztása után összegyűjtse a textus azon elemeit, amelyek az angolszász gyógyító kultúrából származnak. A kötet tekintélyes részét, csaknem kétharmadát így az egyes szövegekkel kapcsolatos filológiai megállapítások teszik ki. A bőséges óangol idézetek és a függelékben közölt három, a szerző által fellelt töredék a kora középkori latin orvosi és botanikai terminológia mellett az óangol kifejezésekkel is megismertet, s ezzel nagy segítséget nyújthat azoknak, akik hasonló szövegeken dolgoznak vagy ilyenekkel találkoznak. A forrásanyag alapját Oswald Cockayne 1864 és 1866 között kiadott gyűjteménye adja (ezek közül is elsősorban a híres Bald's Leechbook, valamint különösen az ún. Leechbook III, amely az egyetlen fennmaradt óangol orvosi receptkönyv), amelynek tételeit a szerző a kéziratok alapján vizsgálta, s kiegészítette számos, azóta fellelt töredékkel. Cameron kritikai megállapításainak középpontjában annak a széleskörűen elterjedt nézetnek a cáfolata áll, amely szerint az észak-európai orvoslás csak az arab közvetítésen keresztül (és különösen Constantinus Africanus 1110 körüli salernói oktatási tevékenységét követően) megismert ókori mediterrán orvostudomány elsajátításával éri el egyáltalán az orvoslás rangját. Nézete szerint a Leechbook III. által képviselt orvosi gyakorlat a latin nyelvű forrásokhoz képest ugyan kevésbé kifinomult volt, azonban mágikus szemlélete ellenére a betegségek tüneteinek és okainak racionalizására törekedett. A Bald's Leechbook elemzése kapcsán pedig arra az álláspontra jut, hogy a képzettebb gyógyító már gondolkodásában is képes volt elszakadni a mágikus hagyománytól. A szerző a mágikus és racionális orvosi szemlélet összehasonlítása után külön fejezetekben vizsgálja a sebészeti, nőgyógyászati és szülészeti eljárásokat, s a materia medica körébe tartozó gyógynövényekkel kapcsolatos ismereteket. Varga Benedek