Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
ADATTAR — DOCUMENTS - Pintér Ilona: Laufenauer Károly levelei (1888—1899)
jelenben, és hogy azt becsben fogom tartani a jövőre nézve is. Mert lássa tisztelt Nagysád, bizonyos tekintetben én is el vagyok kényeztetve; én is a szeretet és a közbecsülés jóttevő kötelesei által vagyok környékezve, és mondhatom, a legcsekélyebb dissonanczia irányában ép oly érzékeny vagyok mint t. Nagysád. A mi Nagysádnak kedves családja, az nekem a nagy közönség, és higyje meg a legutolsó kórházi betegem esetleges neheztelése csak úgy bánt, mint azoké, kik palotában laknak. Mindig az a gondolat bánt, hogy nem vagyok eléggé tökéletes, nem vagyok eléggé figyelmes, és lássa ez nagy szerencse reám, mert folyton hajt valami, ösztönöz, hogy legjobb igyekezetemet, tudásomat használjam azok érdekében, kik bizalmokkal megtisztelnek. S hála az Égnek, nem panaszkodhatom; a bizalom jelei annyira igénybe vesznek, hogy időnkint kissé el is kell zárkóznom a világ elől, különben nem tudnék megfelelni tanári kötelmeimnek. S mindez ideig az apró félreértések dolgában is mondhatom nagy szerencsém volt: előbb utóbb kiegyenlítődtek azok. S az nem is lehet máskép, ha az ember kötelességét lelkiismeretesen elvégzi, lehetetlen, hogy félre ismerjék, talán rövid időre igen, de véglegesen nem. Hiszen gyarló, halandó emberek vagyunk; eszközeink nincsenek mindig oly módon és mérvben rendelkezésünkre, mint a milyen mérvben jót akarunk. És ezeknek az általános eshetőségeknek ki van téve a gyakorló orvos is, kinek valóban nem lehet nagyobb öröme mint a meggyógyult patiens boldogságában, elismerésében gyönyörködni. És ez a gondolat lepett meg engem is, midőn t. Nagysádat a circusban megláttam; nem az esetleg neheztelő nőt, hanem a boldog gyógyult patienst üdvözöltem; nem az udvariasság, hanem a benső megmagyarázhatlan emberi érzet emeltette le kalapomat. Ez természetem, és köszönettel tartozom érte azoknak, kik embertársaimmal együtt érezni, együtt szenvedni, meg örülni megtanítottak, ugyanezen nemes érzelmeket látom felemlítve a Nagysádhoz intézett levelekben is; és én Nagysádat mindig úgy ítéltem s gondolom, külső magaviseletemben is adtam kiváló nagyrabecsülésemnek jeleit. Kérem őrizze meg kedélyének ezen nemes és magasztos vonásait! Az élet sokféle viszontagságai közepette kedély világunk az egyedüli kincses tárház, melyből magunk számára önmagunknak elégtételt meríthetünk. Rendkívül örvendek, hogy mostani családi boldogságában talál kárpótlást a múlt szenvedéseiért. S reménylem, kedves férje, gyönyörű kis leánykája, meg az egész tisztelt család alkotta idyllikus együttlétet soha semmi sem fogja már megzavarni. És most gondolatainkat kicserélve, térjünk át más dolgokra. A kért írást, hiában kerestem; bizonyára megsemmisítettem mint azt rendesen tenni szoktam. Másrészt sajnálnom kell, hogy jelzett lekötelező látogatásunknak csak így írásban örvendhetek; tény az, hogy ma napság, kinek épen nem kell ne utazzék, mert a sok desinfectioval 14 agyon kínozzák az utasokat. A kolera, a kellemetlen vendég itt van nálunk; de eddig csakis a szegény embereket kik rosz vizet isznak, piszkosan laknak és roszul táplálkoznak támadta meg. Úri ember még egy sem betegedett meg. Másrészt annyira lehet ellene védekezni, hogy a ki egy kicsit vigyáz, lehetetlen hogy megkapja. Hogy levelek útján nem terjed, az ma bebizonyított tény, azért a desinfectiót nem is végezik a postán; az újságok ugyan jelzik, hogy a példány desinficziálva van. Felesleges fáradtság! Különben a járvány a főváros arczulatját nem változtatta meg a legkevésbbé sem. Kiki végzi a dolgát, s általában kevesebb a beteg, mint máskor. Különben az egész járvány oly szelíd lefolyású, hogy emberi számítás szerint mihamarabbi megszűnése várható. Fertőtlenítéssel.
