Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

ADATTAR — DOCUMENTS - Kótyuk Erzsébet: „A pestis oly iszonyúan pusztítván támadott" ... Adatok Kárpátalja egészségügyének történetéhez a kezdetektől a 18. századig

Bereg vármegyében gyógyszerész és gyógyszertár még a XVIII. század közepén sem volt, viszont egyik legnépesebb városában, Munkácson több sebész tevékenykedett: Stierk, Teller, Seitl, Adam és Fischer nevét említik a források (Lehoczky, 1996, p. 279). Mária Terézia királynő Bécsben kiadott, 1754. január 22-én keltezett rendeletében előírta a Helytartótanácsnak, hogy az országban működő orvosokat írassa össze, s kötelezze őket oklevelük hiteles másolatának a bemutatására. Ezenkívül a praxist csak diplomás doktoroknak engedélyezte, s megyei, valamint városi tisztiorvosul csak promoveáltakat alkalmazhattak (Demkó, 1894, p. 504). A rendeletre beérkezett jelentésekből kitűnt: az orvosi gyakorlatban súlyos következetlenségek uralkodtak, mert sokan kellő felkészültség, megfelelő képzettség nélkül gyógyítottak. Az iménti ellentmondások feloldására alkotta meg a Helytartótanács egészségügyi bizottsága a Planum regulationis in re sanitatis néven ismertté vált egészségügyi tervezetét a helyzet rendezésére. A levéltári források arról is tanúskodnak, hogy Ung vármegyében az 1755—1767-es években az embereket sújtó pestisen kívül súlyos állatvész — korabeli szóhasználattal dögvész — is pusztított. Megfékezésére — Beregszász székhellyel — báró Barkóczy Károly királyi egészségügyi biztost nevezték ki, aki a kór terjedésének meggátlása végett betiltotta a havi és negyedévenkénti marhavásárokat, sőt, a jószág helyi adás-vételét sem engedélyezte. Sőt, amikor Máramarosban felütötte fejét a marhavész, Bereg és Ung vármegyében is szigorú zárlatot rendelt el (KTAL.: 4. gyűjt., 4. sor., 81. egys., 1. lap). A Helytartótanács az állatok áthajtását is megtiltotta az említett területen. Szükség volt az intézkedésre, mert a lengyel tartományokból ismét járványos megbetegedésekről szóló hírek érkeztek az északkeleti vármegyék tisztiorvosaihoz. A Helytartótanács rendeletére Barkóczy Alsóvereckén, a hágótól délnyugatra több mint 20 kilométerre fekvő községben uradalmi birtokon egy 36 négyszögöles területen veszteglőintézetet állíttatott fel, hogy az 1769-ben újra fellángolt pestis terjedését megakadályozza. Az itt létesített veszteglőt „contumationalis" háznak nevezték. A következő évben — 1770-ben — már Oláhországból (valószínű, hogy Lehoczky a Bukovinával szomszédos Moldvára gondolt) is érkeztek jelentések járványról, ezért a Vereckei-hágót is lezárták. Widder Ádám, Bereg vármegye akkori főorvosa jelentéseiben többek között arról számolt be: Alsóvereckén a puskások jól őrzik az utakat, s minden érkezőt megállítanak, hogy megakadályozzák a kór terjedését. (Lehoczky, 1996, p. 279). Bár a hatóságoknak sikerült meggátolni a pestisnek hazánkba való terjedését, de fertőző betegségektől mégsem maradt mentes a vidék. A verhovinai részeken elterjedt a bujasenyvkór, amelyet a táborozásról hazajött katonák terjesztettek. Ezt követően az egész megye lakosságát a süly (skorbut) és a sülyköszvény tizedelte (Lehoczky, 1996, p. 279). Az ország területén gyakran ismétlődő járványok szükségessé tették, hogy az egészségügyi rendeletek az egész államban egységesek és érvényesek legyenek, hiszen csak következetes óvintézkedésekkel lehetett útját állni terjedésüknek. Az 1770. szeptember 17-én kiadott királynői dekrétum, a Generale Normativum Sanitatis már olyan intézkedés volt, amely az előbbiekkel kapcsolatos teendőket meghatározta (Demkó, 1894, p. 527). Bevezetése után az egészségügyi tanács határozatai az egész országra kötelező érvényűvé váltak, s végrehajtásuk ellenőrzését az egészségügyi bizottságok feladatává tették. A rendelet részletesen szabályozta a tiszti- és a magánorvosok, a sebészek, a gyógyszerészek és a szülésznők tennivalóit. A megyei tisztiorvosok kötelessége volt felügyelni az egészségügyre, elvégezni a törvényszéki orvosi vizsgálatokat, a községeket rendszeresen ellenőrizni, valamint a jár-