Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

ADATTAR — DOCUMENTS - Kótyuk Erzsébet: „A pestis oly iszonyúan pusztítván támadott" ... Adatok Kárpátalja egészségügyének történetéhez a kezdetektől a 18. századig

Az említett határmódosítások — mint láttuk — magukkal hozták a lakosság számának jelentős változását. Ezért ha a Trianon előtti Bereg vármegye statisztikai adatait Összevetnénk a terület Csehszlovákiába került részének adataival, téves következtetésekre jutnánk, hiszen az említett közigazgatási egység lakosságának egy része a megye határain kívül, a maradék Magyarországon élt. Nehezíti a valós adatok kiderítését az is, hogy a Csehszlovákia és Románia között feloszlott Máramaros megyét illetően a két ország különböző fejlettsége következtében nem egységes szemléletmóddal tükrözik vissza a statisztikai adatok a korabeli viszonyokat (Botlik, 1997, p. 222). A levéltári okmányok, alispáni jelentések, valamint a vármegyék történetével foglalkozó monográfiák tanulmányozása során kiderült, hogy a terület egészségügye, illetve orvosokkal, gyógyító személyzettel való ellátottsága a századok folyamán rendkívül kedvezőtlen volt. Ez a képzett orvosok csekély számával, valamint a terület — különösen a hegyvidéki részek — szegénységével és elmaradottságával magyarázható. A XVI. és a XVII. századot megelőző időből az általunk vizsgált területre vonatkozó adatokat csak elvétve találtunk. A fennmaradt dokumentumok elsősorban fizetési kimutatásokat, sarlatánság miatti feljelentéseket, munkájukat hanyagul végző kirurgusokról szóló panaszokat tartalmaznak. Csak az 1600-as évekből vannak közvetett utalások arra a négy sebészre, akik a katonaság ungvári ezredében teljesítettek szolgálatot (KTAL. 674. gyűjtemény, 6. sorozat, 42. egység, 21. lap). A XVIII. századot megelőző időkben az állam központi intézkedései között aránylag kevés érintette a közegészségügyet; elsősorban a járványok megfékezésére adtak ki különféle rendelkezéseket. Ezek között említhetjük I. Ferdinánd császár és király (1526—1564) által 1551-ben kiadott „pestis elleni szabályok'

'-at, valamint „a bécsi orvosi kar javaslatai a dögvész ellen" címmel 1553-ban elfogadott előírásokat. Az utóbbit 1558-ban újra közzétették. E rendszabályokat az 1562. évi „fertőzési rendszabályok"-ban részletesebben tárgyalták, s bővebben kitértek „a közvetlen érintkezés vagy a fertőzött ruhák viselésének elkerülésére ". Ezekben az években a fertőzések ellen a rendszabályok egész sora született, s a császári kormányzat 1660-ban elhatározta, hogy „ Bécs számára külön veszteglőház állíttassék fel " (Linzbauer, 1868, p. 11). Csak 1721-ben vált általánosan elfogadottá és elismertté egész Európában az a nézet, amely szerint a pestis „ragadós nyavalya". A hadseregnek különösen sokat ártó járványok ellen Bécsben hozott és kezdetben csak Ausztriára vonatkozó központi rendeleteket, valamint egészségügyi szabályzatokat a nagy pestisjárványok idején Magyarországon is életbe léptették (Demkó, 1894, p. 322). Az első ilyen, külön Magyarországot érintő pestis elleni rendszabályt gróf Kollonits Lipót bíboros — egyben győri püspök — 1692-ben tette közzé, amelyben szigorúan ragaszkodott a veszteglőintézetek létrehozásához. A pestisjárvány újbóli fellángolása miatt 1709-ben ismét csak Magyarországra vonatkozó „elzárási szabály"-t adott ki. A Bécsben működő egészségügyi tanács pedig határozatban mondta ki, hogy a járványok idején az egyes megyék és városok lakói között a „közvetlen testi érintkezés elkerültessék". Az első magyar egészségügyi tanács 1710-ben alakult meg. Két év múlva Pozsony környékén, a kijelölt helyeken már veszteglőket állítottak fel. (Linzbauer, 1868. p. 13). Az országban mindinkább fenyegetővé váló veszély elhárítására a Helytartótanács kebeléből választott Egészségügyi Bizottmány feladata volt az állam egész területén a pestisjárványnyal kapcsolatos ügyek intézése. A testület egyik első intézkedése az volt, hogy az ország