Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Leoni, Francesco: La medicina monastica ed i suoi aspetti religiosi

ÖSSZEFOGLALÁS A szerző tanulmányában a középkori kolostori medicina vallásfilozófiái alapjait teszi vizsgálat tárgyává. A bevezető gondolatsor azt a folyamatot kíséri végig, ahogyan az ókori orvosi filozófiák nyomán teret nyert a gyógyításban az „amicitia" motívum, amely a kora középkori kereszténység idején a philantrópia, majd a Caritas eszme kiteljesedését jelentette. A görög és római társadalomban az alkalmazott terápiát erőteljesen befolyásolta a beteg társadalmi hovatartozása, vagyoni helyzete. A társadalom két legtávolabb álló osztálya a szabadok és a rabszolgák voltak. A rabszolgáknál a nemegyszer igen drasztikus, nagyon erős szereket kellett alkalmazni a lehető leggyorsabb hatás érdekében, hogy minél előbb javulást érjenek el. A szabad és gazdag emberek esetében lassan, minden körülményt figyelembe véve keresték meg a legmegfelelőbb és legkíméletesebb terápiát, még az esztétikumra is hangsúlyt helyezve. Már az antik orvos filozófusok munkáiban is föllelhető az orvos-beteg kapcsolat, a diagnosztika és az alkalmazott terápia vonatkozásában egy sajátos fogalom. Az aszklépioszi és hippokratészi hagyományokban gyökeredző, majd a platonikus és arisztotelészi szemléletben továbbélő elgondolás szerint a beteg állapotának egyedi megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az „amicitia". Maga a kifejezés jelenthet szeretetet, barátságot, jó szándékot, jó viszonyt és harmóniát egyaránt. Az „amicitia" nyilvánult meg a „phisiophilia" (a természet szeretete) irányzatban is, amely az egyetemes természet iránti szeretet, a rész és az egész harmonikus kapcsolatával szándékszik a tökéletest elérni. A harmóniára való törekvés tehát nem kizárólag az orvos—beteg relációra vonatkozott. Az orvosnak a természet egészével, ezen belül az individuummal, következésképpen a páciens egyéni adottságoktól is erősen befolyásolt kóros állapotával is „amicitiával" kellett viseltetnie. A tökéletes egység létrejöttének feltétele volt az „örömteljes szeretet" a természet szépségei iránt (egészség és harmónia, a természet gyógyító ereje), sőt „az elkerülhetetlen, rejtelmes és elementáris erővel lesújtó halált" is ilyen érzülettel kell fogadni — vallották. Úgy vélték, hogy a mesterségbeli tudás a tekhné korlátait nem lépheti át, hiszen a gyógyítást maga a természet végzi el. Ez a folyamat később a philantrophia és a philotekhnia fogalmak kiteljesedésére vezetett. A kereszténység másfajta megközelítésből elemezte az emberek egymáshoz való viszonyát. Folytatva a szeretet—jóindulat fogalom útjának vizsgálatát, eljutunk az irgalmasság, könyörületesség és jótékonykodás (caritas) megfogalmazásához, mint a korra jellemző motivációhoz, amelynek központi alakja az irgalmas Krisztus. Az ő jóságos példája kezdetben csak átvitt értelemben befolyásolta a gyógyítás eszmeiségét. Míg az ókori orvostudomány elismerte az emberi gyógyerő e világi határait, addig a kereszténység — éppen a szeretet és irgalmasság eszméjének segítségével — áthághatónak érezte a gyógyítás mesterségének reális határait. Ezzel a testi egészség helyreállításának szempontjai mellé — nemegyszer azt megelőzve — bevonultak a medicina eszköztárába a spirituális elemek. A keresztényi tanítások szerint a test a halhatatlan lélek romló földi burka, ezért a lelki bajok elhárításán át közelítették meg, diagnosztizálták és orvosolták a fizikális panaszokat. A gyógyítás és mindenfajta elesett, elhagyatott ápolásának és gondozásának filantropikus intézményi keretét a sorra alakuló gyógyító rendek adták.