Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ESSAYS - Le Calloc'h, Bernard: Vincenzo Dandolo, avagy egy olasz gyógyszerész regényes élete

menyben ez volt a teriakának a fő, ha nem az egyetlen gyógyhatású eleme. Csak belső használatra szánták. Állítólag hatásos volt gyomor- és bélzavarokban. Az orvosok sápkór, vérszegénység és általános gyengeség esetén rendelték. A benne levő ópium miatt biztosan csillapította a fájdalmat. Káros nem volt, de nem gyógyított semmit. Pedig az ókortól, Galénosz óta nagyon elterjedt orvosság volt, Nyugaton és Keleten egyaránt. A középkori orvosi nyelvezettel élve egy alexifarmakon volt. E görög néven olyan gyógyszert értettek Dandolo koráig, amely általános ellenszere a legkülönbözőbb betegségnek és mérgezéseknek, tehát mindenütt használták. A modern gyógyszertudomány tisztában van azzal, hogy ilyen, mindenre való csodaszer nem létezik, de a XVIII. századig még a legkomolyabb tudósok is hitték, hogy mindenható gyógyszert, vagyis panacea universalét lehet elképzelni és készíteni. A gyógyszertan még közel állt az alkímiához. Kérdéses, hogy Dandolo, aki felvilágosult embernek tartotta magát, s valóban modern felfogású gondolkodó volt, vajon hitt-e saját készítésű teriakájának gyógyító hatásában? Lelkiismeret-furdalás nélkül nagy mennyiségben gyártotta és exportálta, s ebből szép jövedelemhez jutott. Tudniillik Velence volt az akkori Európában a teriakakészítés legfőbb központja. Az ottani patikusok nyugodt lélekkel üzérkedtek e csodaszerrel, s mivel szabad volt a reklámozás, nagy reklámot csaptak nagyszerű gyógyszerkészítményüknek bel- és külföldön egyaránt. Ennek az volt az eredménye, hogy mindenütt arra esküdtek az emberek: nincsen jobb teriaka a világon a velenceinél. Minden úri udvarban, minden polgári lakásban, minden parasztkunyhóban volt egy féltve őrzött velencei teriakafazék, amelynek tartalmát mennyei mannának tartották. Egyébként a csodálatos orvosság összeállítása változott a hely, az ország és az idő szerint. Külföldi és olasz vevőik kívánságára más anyagokat is hozzáadtak az eredeti készítményhez, például viperavért, aloéfát, sáfrányt, majoránnát, bazsalikomot, szarvasagancsport, szárított békát, édesgyökeret és még sok egyebet. Ezt drága, de közönséges áruként kezelték a velencei kalmárok és hajótulajdonosok, akik a patikusokhoz hasonlóan nagy hasznot húztak a vele való kereskedésből. Csalóka gyógyszer volt a teriaka, mégis közkedvelt, mert nem volt más orvosság. Hírességével, titokzatos készítésével elámította a szegény, szenvedő népet, ópiumtartalmával pedig a gyógyulás illúzióját keltette. Higany és kínakéreg Természetesen Dandolo gyógyszerészeti tevékenysége nem korlátozódott a teriaka készítésére és eladására. Kihasználva azt a kedvező körülményt, hogy Idriában, nem messze Velencétől, a mai Szlovénia területén, 1497 óta egy cinóberbánya működött, több higanytartalmú gyógyszert sikerült előállítania. A XVI. század óta ismerték a higany hatékonyságát különböző betegségek ellen. Kétségtelen, hogy a higanysót, ha kis adagban szedi a beteg, a vese könnyen eliminálja, nagy adagban ellenben mérgezést okozhat. A higanysó nem mindig tesz jót, például a gyulladásos betegségek esetében nem mindig jártak sikerrel az akkori orvosok. Dandolo, megtudva, hogy Bécsben a holland Gerard Van Swieten, Mária Terézia orvosának egy ezredrészes higany-szublimátból hatásos gyógyszert sikerült készítenie a vérbaj ellen, hozzákezdett ennek készítéséhez laboratóriumában, hiszen a vérbaj igen elterjedt betegség volt akkoriban Velencében és az egész olasz nép körében. A Van Swieten-féle folyadékon kívül kenőcsöt és kalomelt is árusított nagyban városnegyede